a palánta gyermekmisszió hírlevelében olvasom:

„alig értem be az iskolába, pont előttem történt egy óriási kiakadás: két kisfiú kapott össze, egyikükre agresszivitási roham tört rá. ordítás, veszekedés. a tanárokra néztem: nem kellene őket szétválasztani? a kisfiú a földön, vergődik, a tanárok hagyják. amikor fel akartam emelni, rám szólt egyikük: hagyd békén ezt a gyereket – idegbeteg. odahajoltam hozzá, és a lehető leghatározottabban – de közben szelídségemet megőrizve – mondtam neki: „gyere ki az osztályból, gyere ki velem!” a tanítónője úgy vélekedett, hogy „kár érte, úgysem fog kimenni veled”. még egyszer megpróbálkoztam. megmondtam a kisfiúnak, hogy nem fogom bántani, jöjjön ki velem bátran – és… jött! sírva, kétségbeesve, de jött. amikor kivittem a mosdóba, hogy megmossuk az arcát, kicsi öklével olyan hatalmasat ütött a mosdókagylóra, hogy azt hittem, eltörik a keze. kérdezgettem: meghallgatják-e otthon, elmeséli-e, hogy mit tesz idebent? „igen, apukám tud róla – mondta – és megfenyegetett, hogy intézetbe ad, ha továbbra is így viselkedek. de én nem tudok mit tenni ez ellen. ha rám jön, nem tudok mit csinálni!”

beszélgettünk arról, hogy mit lehet tenni. világossá tettem előtte, hogy van szabadítás, van szabadító, van megoldás: jézus! le lehet győzni a dührohamot. amikor megértette, hogy ki ez a szabadító, amikor látszott, hogy kész arra, hogy jézus krisztust megszólítsa, sőt, hogy befogadja életébe, és követni akarja őt, akkor imádkoztunk. ez a kisfiú eddig nem járt hozzám bibliai foglalkozásra. de a szíve nyitott volt, és új életet kapott. az a tény, hogy a dührohamot le lehet győzni, nyilvánvalóvá lett nem csak előtte, de a tanítók előtt is. pontosan ezek a tanítók mondták nekem az előző nap, hogy „nem látják, hogy ezek a kezelhetetlen gyerekek megváltoznának attól, hogy bibliaórára járnak hozzám”. s most pont előttük zajlott le, látniuk kellett, hogy teljesen megnyugodott ez a kisfiú (akit ők idegbetegnek és kezelhetetlennek mondtak – füle hallatára). egyébként az, hogy a gyerekek előtt mondanak róluk radikálisan elítélő véleményt, kemény és kegyetlen minősítő szavakat, meghatározva ezzel a magukról kialakított képet, önmagukhoz való hozzáállásukat és jövőképüket, teljesen általános. ebben az osztályban van egy másik kisgyermek is, akit édesanyja napról-napra ver, mert minden éjjel bepisil. az anyuka, akivel csak beszél róla, mindenki előtt megszégyeníti, amikor panaszkodik rá. ezt a gyermeket többek között azzal is büntetik, hogy maga mossa lepedőjét, amit összepisilt. amikor bent az iskolában fájt a hasa, hozzám jött oda, nem otthon mondta el, és nem a tanítójához ment oda. a gyerekek egymás előtt semmit nem vállalnak fel valós helyzetükből, szerepeket játszanak le. a tanítók pedig elmondják, hogy kétségbe vannak esve, nem tudnak mit kezdeni a rájuk bízott gyerekekkel, készek elfogadni bármilyen segítséget, már-már lemondanak arról, hogy valami változást meglássanak tanítványaik között.

személyes beszélgetés – erre jutottam. személyes beszélgetés, bármi áron, mert ez az életmentés. óráimat átrendezem, segítséget hívok magammal, és egyenként beszélgetek a kicsinyekkel, akiknek erre van szükségük.

„uram, imádkozom hozzád ezért az iskoláért. kérem a csodát, hogy meglássák ezek a gyerekek, hogy te nem hagyod magukra őket, nem éhezteted, nem kárhoztatod életüket. ismerjenek meg téged, aki megváltottad, és nevükön hívtad őket, aki velük vagy minden nap. ámen.”