myjesus

vesemedence-gyulladás. utánaolvastam, "kiderítettem", hogy ez a bajom. minden tünetét produkálom, tehát "nincs mentség"… ettől annyira beijedtem, hogy elmentem az orvoshoz. „március 10-én tudja a doktor úr fogadni!” – mondta flegmán az asszisztens. na, addigra pont leszakad a vesém, mondtam én, mire másnap reggelre mégis akadt egy kis időpontocska. rémes tortúra után, ultrahangra beutalva, antibiotikumot megkapva, több óra elteltével „szabadultam”. egy hét múlva kiderül, igaz-e az orvos feltevése: veseköves vagyok. folyton az járt az eszemben, miért lettem ennyire beteg, és miért érzem úgy, hogy nem tudok ettől egy perc alatt megszabadulni. életem legmegdöbbentőbb gyógyulása az volt, amikor apósom imádkozott értem, és másnap a tüdőgyulladás egyetlen tünetét sem produkáltam, elmúlt a láztól az étvágytalanságon át a hörgő légzésig minden. most nem ez történt.

minden percben a betegség „kísértett”. kinyitottam egy könyvet (kötelező egy vizsgámhoz), ezt olvastam benne: „isten sokszor embereket, jó orvosokat használ a gyógyításhoz”. aztán a patikában „elém ugrott” a homeopátia, mint valami csábító dög: gyere, meggyógyítalak. otthon ezt olvastam az igében: „uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. könyörülj rajtam uram, mert ellankadtam: gyógyíts meg engem uram, mert megháborodtak csontjaim!”

a folyamatos hányingerrel küzdés, a nyugtalan éjszakák, és a betegségtudat kikészítettek. miért? aztán kezdtem megvilágosodni. nem becsültem az egészséget. ép testem magabiztossá, vakmerővé tett. „engem nem érhet baj, hiszen isten velem van, védelmez, óv.” ez az (alapvetően nem is feltétlenül igaz) gondolat azonban nem hitből született, hanem vakmerőségből, elbizakodottságból, istennel való kérkedésből. hosszúra nyúlt, tanulással eltöltött éjszakák, egészségtelen étkezés, hideg buszon-villamoson ücsörgés, csak hogy egy-két példát említsek… nem tudom, miért csinálom ezt, noha tudom, isten nagy változásokat képes elvégezni az életünkben, de csak akkor, ha hagyjuk, ha együttműködünk, ha nem válunk gőgössé, taníthatatlanná. nagyon el vagyok keseredve, mert azt érzem, meg vagyok leckéztetve, le vagyok állítva, be vagyok lassítva, és ennek ellenére még mindig nem vagyok hajandó változni, „visszavenni” napjaim sodrásából.

istent leginkább az keseríti el, ha azt éreztetjük vele, nincs rá szükségünk, mi jobban tudjuk, a magunk urai vagyunk. ebből ugyanúgy meg kell gyógyulnunk, mint a testi bajokból (ezt most a magam bátorítására is mondom).

példabeszédek 14:16 „a bölcs félvén, eltávozik a gonosztól; a bolond pedig dühöngő és elbizakodott.”

zsoltárok 118:18 „keményen megostorozott engem az úr; de nem adott át engem a halálnak.”