myjesus

egy film, zene, beszélgetés, előadás során sokszor érzünk szellemi feltöltődést, felemelkedést, megtapasztalást. ez azonban, nálam legalábbis, maximum két óra hosszáig tart, éppen a szellemileg felemelő „történés” végéig. ezen a hétvégén azonban egy több napig tartó szellemi töltésnek voltam részese.

kezdődött pénteken, amikor iskolában voltam. az órákon valahogy mindig van egy olyan történet, amely megmarad, az agyamba maratik, a szívembe ágyazódik. a suliból hazatekertem, elkezdtem főzni és takarítani. áradtak belőlem a dicsőítő dalok, pedig nem szoktam otthon kornyikálni, pláne nem házimunka közben… két óra folyamatos éneklés után megérkezett a férjem, akivel késő este egy huszonnégy órás dicsőítésre mentünk. hajnali fél egyig bírtuk, vagyis nem sokáig, de az az idő is maga volt a csoda. a lelkem imádkozott istenhez, a szám meg énekelt. nem tapasztaltam még ilyet.

egy kis alvás után, szombat reggel a bárkában találtam magam, a lídia nemzetközi imakonferencián. szerintem voltunk vagy ötvenen. két tizenéves, több középkorú, és sok-sok friss, szép, értékes idős hölgy jött el. ezek a nők vállalkoztak arra, hogy saját szükségein felül imádkoznak az országunkért, megtérésért, izráelért, és fontos közös ügyekért. a dicsőítésen a „lídiák” felemelt kézzel áldották istent, hmm, üdítő látvány volt... a konferencián nehémiás könyvét vettük. jeruzsálem lerombolása után ő volt az a királyi pohárnok, aki felkerekedett, hogy embereket toborozva felépítse ősei városát. ő maga nem volt építész, de isten segítette őt, mint ahogy munkatársait: nőket, illatszerkészítőket, kicsiket és nagyokat egyaránt. nem állította meg munkájukat a rosszindulatúak hadjárata sem, és fegyvert kötve az oldalukra, rövid időn belül elkészült a több kilométeres városfal. isten ugyanerre hívott el bennünket is: lehet bármilyen foglalkozásunk, nekünk közben isten segítségével az ő országát kell építenünk akkor is, ha gúnyolnak, megvetnek, támadnak minket. engem ez a rész fogott meg:

neh 4:19-20 „a munka felette sok és messzeterjedő és mi elszéledvén a kőfalon, egymástól messze esünk; azért oda gyűljetek hozzánk, hol a trombita szavát hallándjátok, a mi istenünk hadakozik érettünk!”

a munka sok, és mi, a konferencia résztvevői távol élünk egymástól. ez a konferencia maga volt a trombita szava, mely összegyűjtött minket, és tudatta: a mi istenünk velünk harcol. délután négykor ért véget az egész. hazaérkezvén édes drágámmal belevetettük magunkat egy-egy derek prince könyvbe. holnap vasárnap, istentisztelet. már alig várom, bár lassan csak azt tudom kérdezni: hát mi jöhet még ezután?!

hát az, hogy győző bácsi elmesélte, hogy volt egy idős néni, aki egész életében imádkozott a gyermekei életéért, megtérésükért. aztán fél évre rá, hogy meghalt, mindkét gyermeke megismerte jézust, kijött a bűnből, a súlyos alkoholizmusból. a néni imája meghallgattatott.

dicsőség az úrnak!