így szól bábel tornyának története:

„az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai. amikor keletről elindultak, sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek. így szóltak egymáshoz: „gyertek, csináljunk téglát és égessük ki.” a tégla épületkő gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. tán így szóltak: „rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!” akkor az úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. így szólt: „nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. ez csak a kezdete tevékenységüknek. ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!” az úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését. ezért nevezik azt bábelnek, mivel az úr ott zavarta össze az egész föld nyelvét és onnét szórta szét őket az úr az egész földön.”

isten azt a parancsot adta nekünk, hogy sokasodjunk, és foglaljuk el az egész földet. gondolom, azért tette ezt, hogy az egész teremtett föld változatos legyen, ne legyenek degenerált gének, egymás között szaporodás, élelmiszerhiány, zsúfoltság… szóval, noha parancsolatot adott, ezzel is csak a javunkat akarta. az ember azonban okosabbnak akart bizonyulni, át akarta húzni az úr számításait, és egy helyen akart letelepedni. sőt mi több, elbizakodottan azt mondta, hogy ha egy helyben marad, nem lesznek korlátai, mindenre képes lesz, még talán istennél is nagyobb dolgok véghezvitelére… isten ezért szórta szét az embereket, és keverte össze a nyelveket. mehetett volna ez természetesen, áldott módon, de büntetés lett belőle, mert az ember fellázadt isten jó terve ellen.

isten hatalmasságát tapasztaltam meg tegnap (is). rádöbbentem ugyanis, hogy annak ellenére, hogy isten összekeverte a nyelveket, és szétszórta a népeket a világba, azért maradtak közös nyelvek is. például a zene és az isten dícsérete. mert lehet, hogy nem értjük minden szavát a dalnak vagy a bizonyságtételnek, mégis libabőrzünk, sírva fakadunk, vagy érteni véljük a témát…

tegnap az angyalföldi baptisták nemzetközi estjén jártam. az albánok, az etiópok, és a mongolok mutatták be országukat, az ottani kereszténység helyzetét, valamint azt, hogy ők hogyan találkoztak jézussal egy muzulmán, egy buddhista, és egy névleg vallásos országban. a mongolok még énekeltek is, az etióp férfi pedig olyan megható történetet mesélt el arról, hogy hogyan került ösztöndíjas diákként menekülttáborba, onnan egy bibliaiskolába, hogyan kapott egy feleséget, hogy többeknek a szeme megtelt könnyel. az albán fiú angolul beszélt, és egy magyar lány tolmácsolta. a mongol férfit egy mongol-magyar lány tolmácsolta magyarra, aki egy magyar lány tolmácsolt angolra. a végén már nem is értettem ezt a bábeli zűrzavart, de a lényeg, hogy

isten érezhetően gyönyörködött benne.