„hogy van, kedves tímea?” – kérdezte a doktornő, belőlem meg feltört a panaszáradat. nem a kérdése szakította fel bennem a negatív érzéseket, tudatosan készültem rá, hogy a kontroll alkalmával elmesélek neki mindent, és megkérem, hogy „szedjen le” az erős gyógyszerről, mert abbahagyom a diétát is, meg a gyógyszerkúrát is.

 a végső(nek tűnő) döntést akkor hoztam meg, amikor pár napja megkaptam a két legutóbbi vérvétel eredményét. kiemelkedően magas férfihormon szintet mutatott, és több más érték is be volt csillagozva. kiborultam. aztán listát írtam, hogy miért folytassam, vagy miért hagyjam abba. a feladás ellen az szólt, hogy nem vagyok egy „feladós” fajta, és mi van, ha már a célegyenesben vagyok…? a „mellette” oszlopban sokkal több érv szerepelt: feladom, hiszen ennyi idő elteltével még mindig nincs gyerekem, viszont lefogytam öt és fél kilót, cukkolnak és bírálnak a családtagok, a barátok, méregdrága a gyógyszer, a vizsgálatok és a diéta, irgalmatlan fájdalmak kínoznak havonta… és amúgy is, mi ez a férfihormonos cucc… ne várjam már meg, míg szakállam nő?!

a doktornő csendben végighallgatta érvelésemet. aztán lassan kezébe vette a leleteimet, és nyugodt hangon elkezdte: „ön a legrosszabb értéket nézi ezen a papíron. én viszont látom, hogy minden más, ami egy terhességhez kell, tökéletesen rendben van. a pajzsmirigy működése kiváló, a sárgatestekkel nincs gond, tehát van peteérése, a vérképe csodálatos. a metformint falási rohamok, hányás, szédülés és hasmenés nélkül tudja szedni… tisztában van vele, hogy a klinikára járó lányok nagy része bármit megadna, ha úgy tudná szedni ezt a gyógyszert, mint maga? tudja maga, hogy milyen szerencsés?”

ömm, hát, ez a néhány mondat egy kissé más megvilágításba helyezte az egész dolgot. sokkolt a tény, hogy az utóbbi időben megint mennyire beleástam magam az önsajnálatba… hogy elfordultam istentől, és a saját kezembe vettem a sorsomat. „nem néztem ki” a mindenhatóból, hogy ura a helyzetnek. a teremtőt, aki számon tartja minden hajam szálát, lenéztem azzal, hogy azt gondoltam, nem tud segíteni egy hormonszint beállításában, vagy nem tud megáldani egy várandóssággal. a szégyenhullámok morajlása miatt alig hallottam meg a doktornő szavait.

„folytassa a diétát és a gyógyszerek szedését is. és ajándékozza meg a gyermekét azzal, hogy egy egészséges testben hordja ki őt. aztán pedig határozza el, hogy megtanítja arra, mennyire fontos a rendszeres, minőségi táplálkozás. ha ezt a tudást átadja neki, akkor lehet ugyan, hogy kamaszként kakaós csigát meg energiaitalt töm magába, de rövid időn belül rá fog jönni arra, hogy az nem jó érzés… és vissza fog találni az egészséges ételekhez. ez a legtöbb, amit adhat neki.”

ezzel ugyan nem teljesen értek egyet (a legtöbb, amit adhatok majdani utódomnak, az az, hogy megmutatom neki, hogy jézus szereti őt és meghalt érte), de teljesen felvillanyozott a tény, hogy nem csak magamért, és nem csak a várandósságért gyógyulok, hanem jövendőbeli gyermekem egészségéért is. és ha ez így van, akkor nincs jogom úgy dönteni, hogy nekem elegem van a diétából meg a gyógyszerekből.

sokat tanultam ezen a délutánon. például azt, hogy isten képes arra, hogy a megfelelő kórházba, orvoshoz vezessen. az orvosok is isten gyógyításának eszközei! a helyzetünket más oldalról is meg kell vizsgálnunk, mert így lehet, hogy teljesen másként (pozitívan) láthatjuk meg ugyanazt a problémát. fontos, hogy életünk minden (minden!) területét az úr kezébe adjuk, mert a magunk ereje véges, az övé pedig végtelen, mi nem látunk a jövőbe, nincs bölcsességünk, ő pedig mindezekkel rendelkezik! és ami a legfontosabb: minden kegyelem (még a problémamanetes gyógyszerszedés is… meg az is, hogy van pénzem elmenni orvoshoz… és az is, hogy lefogytam a diéta során!)

zsoltárok 57:9-10 „uram, dicsérlek téged (…) mert kegyelmed és jóságod magasabb az égnél, hűséged a felhőkig ér!”