készítettem egy kis képgalériát a kétezer-tizenkettes évünkről. ekkor szembesültem igazán azzal, milyen izgalmas, sokszínű, áldásokban és nehézségekben egyaránt gazdag esztendő volt ez. 

az év elején még kitartó küzdelmet folytattunk azért a kutyusért, akit alapítványi irányítással vakvezetőként neveltünk egy éven át, egy látássérült ember számára. átéltük a csalódást, azt, hogy nem lett alkalmas, így velünk maradt - aminek azért most már örülünk, és nem csak a kudarcot látjuk benne. 

tavasszal zöldségek és gyümölcsök telepítésével, ültetésével foglalatoskodtunk. kemény munka és nagy próba volt ez számunkra, hogy kiderüljön, jövőre miből mennyit kell vetnünk ahhoz, hogy kis családunknak megfelelő táplálékról gondoskodhassunk.

mialatt kertünk kincsei növekedtek, egy családi esküvőn vehettünk részt, ahol kiderült, hogy a menyasszony babát vár... érthetetlen-kifürkészhetetlen módon áldja meg az úr utódokkal a párokat. tudom, hogy eljön a mi időnk is egyszer. 

nyáron az ificsapat (amelyet néha elszántan, néha borúlátóan vezetgetünk) egyik tagja elfogadta jézus krisztust megváltójaként, és ennek megvallására bemerítkezett. öröm? hála? aligha írják le ezek a szavak azt, amit éreztünk, és érzünk azóta is. az úr kegyelmes, és ma is cselekszik. 

ősszel gyülekezetünk egy maroknyi részével eljutottunk lengyelországba, hogy megismerhessük krakkó zsidónegyedét, valamint egy borzalmas korszak helyszínét: auschwitzot. amikor most felnézek a monitorból, három cserép növényen akad meg a szemem - a haláltáborból hozott makkok kihajtottak, és kis tölgyfaként hirdetik a szobánkban: csak az emberek szegik meg az istentől kapott feladatukat, a növények és állatok sosem felejtik el a rendet, a születés, termés, elmúlás körforgását. 

hazaérkezésünket követően kiderült, hogy inzulin-rezisztens vagyok, vagyis, majdnem cukorbeteg. a gyermekáldás érdekében szigorú diétát kell követnem... újabb "megemészteni való" dolog, újabb próba, érthetetlen akadály. de hiszem, minél komolyabb küzdelmeket kell megvívnunk, annál nagyobb lesz az öröm és az alázat, amikor karjainkban tarthatjuk utódunkat. 

másfél év ima és reménykedés után novemberben eljött az a személy is, aki megvásárolta "szeretetországot", azaz angyalföldi lakásunkat. a hölgy elsőre beleszeretett az angol stílusba, az elektromos kandallóba, a rusztikus konyhába, a tulipános erkélykorlátba... pont úgy történt minden, ahogy azért imádkoztunk. ez tette lehetővé, hogy január közepén továbbléphessünk, és megkereshessük a pest megyei agglomerációban azt a házikót, ahol nyugalomban, jó levegőn, biztonságban élhetünk tovább. 

hogy mit hoz a jövő év, nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy a történéseket nem én akarom irányítani... inkább rábízom a világ legjobb programszervezőjére. 

ézsaiás 45:11 "így szól az úr, izráelnek szentje és teremtője: kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok reám!"