myjesus

az ifivel péntek este barlangászni mentünk. finoman fogalmazva sem vágytam arra, hogy nyirkos-agyagos földön kússzak-másszak, féltem, hogy beszorulunk vagy eltévedünk, és bevallom, a körmeimet sem szívesen áldoztam volna föl. azt azonban már régebben elhatároztam, hogy édes drágám minden egyes ötletét támogatom, még akkor is, ha nem értek vele egyet, vagy nincs valamihez kedvem...

szóval, autószerelő kezes-lábasban, csokival a zsebemben, világítós sisakban ott guggoltam a férfi mellett, akit szeretek, és egy csapat viccelődő fiatallal hallgattuk, ahogy a profi túravezető a denevérek októbertől májusig tartó téli álmáról beszél. a kúszás-mászás olyan jól ment, hogy még olyan útvonalat is bevállaltam, amely nehezebb, mint a másik, és csodálatosan érdekes kihívásnak tekintettem a föld gyomrában való tájékozódást, előrehaladást. lenyűgöző volt a csöndben és sötétségben ülni pár percig, és rádöbbenni, mennyire pici az ember: egy hatalmas hegy gyomrában másztunk több órán át, annak még az ezredét sem érintve. pedig még a hegy sem különösebben nagy… eszembe jutott a biblia egyik sora is, mely jézusról ír, mint aki három napig fekszik a föld gyomrában, de feltámad, és kijön a fényre, hogy fényt hozzon a reménytelenségbe. most már tudom, milyen sötét és hideg lehetett a föld alatt elrejtve lenni, és mekkora öröm lehetett kijutni a levegőre, a nyüzsgésbe, a szabadba, az életre!

máté 12:40 „mert a miképen jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.”