kedden a margitszigeten tartottuk meg havi lídia imaestünket. az én ötletem volt, mert miért is legyünk a négy fal között, ha kint is imádkozhatunk a szabadban? a telefonomról hallgattunk dicsőítő zenét kihangosítva, majd énekeltünk is (a kis dombon ültünk, talán hallótávolságon kívül). az este végére a lábunknál pislákoló kis gyertya egészen beragyogta hármunk arcát. imádkoztunk emberekért, családokért, munkáért, egészségért, gyülekezeti tagokért és barátokért. nagyon jó volt, főleg, hogy lonni néni, a pásztorunk felesége is eljött...

…aki amúgy nemrég adott egy könyvet, hogy olvassam el. kicsit féltem, hogy orvosként olyan könyvet ajánl, amely véres-kórházas-fájdalmas-bőgetős lesz, mégis, belekezdtem az olvasásba. igazam volt. de nem bántam. egy máté nevű fiúról szól, akinél tizenegy évesen súlyos nyirokmirigy-rákot állapítottak meg. a könyv róla, és hívő szüleiről, barátaikról szól, hogy hogyan vészelték át azt a nyolc hónapot, amíg a srác irtózatos szenvedéseken ment át. a buszon ülve, állva, az utcán sétálva olvastam végig a „soha ne add fel!” című könyvecskét: a történetet, amely arról számol be, hogyan tette világossá, jókedvűvé, imádságossá a kórtermet a családi barát és maga a beteg kisfiú, hogy hogyan csodálkoztak az orvosok a hit megmentő erején, hogy hogyan élte túl a fiú a műtéteket, a kemoterápiát, a több ezer injekciót és a két agyvérzést, amelyek hatására általában az emberek meghalnak. ő túlélte. a család a közel egy évnyi szenvedés alatt mindent túlélt, sőt isten csodásan megáldotta őket egy családi házzal, megmaradt a szülők munkája, a család barátja odaajándékozta egy évét, hogy állandóan a fiú mellett legyen. a szülők a „miért engedte ezt meg isten” –től eljutottak a „legyen meg a te akaratod”-ig. a férfi, az apa így beszélt: „akik nem hisznek, azoknak a halállal vége mindennek. pont. a hívők számára a halál után kettőspont jön: akkor következik a mennyei folytatás, ahol várja őket a földi környezetnek alapul szolgáló igazi lét, amelyet isten készített számunkra. a földi környezet, fa, fű, virág, táj is csodás, de odafönt megláthatjuk mindennek az eredetijét.”

ebben a keserves, de jól végződő történetben engem az fogott meg, ahogy a családfő élete, hite megváltozott. én, akinek hite nincs tűzben megpróbálva még, „csak” bibliatanulmányaim alapján állíthatom, és szívemből remélhetem, hogy isten tényleg kihoz a legmélyebb időszakból is, és vígaszt tud adni akkor, amikor úgy tűnik, mindennek vége. ez a férfi azonban már tapasztalatból írja ezeket (és talán ez lehet minden szenvedés értelme, magyarázata): „hitéletem ez idő alatt gyökeresen megváltozott. a gyökér a kegyelem lett, és nem a törvény. azt gondoltam régebben, ha imádkozom, böjtölök, gyülekezetbe járok, ha hiszek, akkor ennek meg annak kell történnie. ebből kellett kijönnöm. és beleesnem isten végtelen nagy kegyelmébe, ahol a szeretet, az irgalom, a könyörület dominált és nem az, hogy mit tettél. meglágyult a szívem, már nem tudok eltaszítani embereket végleg, mert tudom, hogy az úr énvelem ugyanúgy bánt. amikor úgy tűnt, vége mindennek, ő utánam nyúlt, és megtanított, hogy a legfontosabb a szeretet, az irgalom és az alázat. talán ebben az egész folyamatban az volt a lényeg, hogy sokkal inkább isten szíve szerint való emberré váltam.

ézsaiás 38:17 „ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, és te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet!”