néha azért még mindig félek. a szívem mélyén tudom és érzem: alaptalanul. mégis: félek. hogy nekik lesz igazuk. hogy végül elbukom, hogy éhenkórász leszek, hogy joguk és alapjuk lesz kimondani felettem: „na, látod, én megmondtam. senki voltál, vagy és maradsz, semmit sem értél el ebben az életben.” félek. hogy nem képviselem előttük istent úgy, ahogy szeretném… úgy, ahogy ő szeretné. félek, hogy kiderül, hogy tényleg az istenteleneknek áll a világ, és a hívők valóban „ugyanolyan gonoszak, mint bárki más, csak ők képmutatóan a bibliába kapaszkodnak.” félek, hogy nem tudom majd kihúzni a szívemből a fájdalmas mondat-tőröket („és milyen értelmetlen dolgot csinálsz még a teológia után? díjbirkózó leszel?” „mennyit fizetnek a tolmácsolásért? mert dolgozni itthon is lehet ingyen!”). félek, hogy nem tudok megbocsátani dolgokat azoknak, akik elvileg engem a legjobban szeretnek a földön. félek. pedig ezt olvasom:

példabeszédek 29:25 „az emberektől való félelem tőrt vet; de aki bízik az úrban, kiemeltetik.”

példabeszédek 3:25 „ne félj a hirtelen való félelemtől, és a gonoszok pusztításától, ha eljő; mert az úr lesz a te bizodalmad.”