gyerekem még nincs, úgyhogy nemtom, mekkora bűn egyikkel kivételezni a másik ellenében… így a táborban lazán kiválasztottam a kedvencemet, lulukát. próbálom analizálni brilliáns logikáját, gondolkodását, „működését”. néninek hív, a „néni” meg mindig megy, és ad neki enni (egy tányérból falatoztunk, felültettem a biciklimre, sőt hatalmas bringáskesztyűmet is megkapta „egy körre”…). kérdezte: „neked van gyereked?” mondtam neki, még nincs. „és ha lesz, akkor te leszel az anyukája?” ezt is megfeleltem neki. „és az apukája már megszületett?” mondtam neki, igen, már meg, ő a férjem, és ő lesz az apukája a babának.

nagyon aranyos meg vicces, de elgondolkodtató is ez a kérdés. normális gondolkodásra vall. egy családban van egy apuka, egy anyuka, meg egy vagy több gyerek. jó, ha ott él a nagyszülő, mert így a betegség, halál, elmúlás is része lesz a gyerek életének, nem fog tőle félni, vagy figyelmen kívül hagyni, netalántán lenézni, undorodni… jó dolog a rend. jó benne gyönyörködni. és most az a szólam jönne, hogy „mit mondjunk majd a gyerekeinknek, hogy igen, normális, ha az embernek két apja van, vagy két anyja, és ő nem annak a gyereke, hanem…” de befejezem az „éneklést”. vagy csak most kezdem?:

zsoltárok 119:16,17,21 „gyönyörködöm a te rendeléseidben; a te beszédedről nem feledkezem el. tégy jól a te szolgáddal, hogy éljek és megtartsam a te beszédedet.”