myjesus

édes drágám jó ideje nem jár gyülekezetbe. a "pusztai vándorlás", ahogy ő fogalmazott, nagyon nehéz, testileg-lelkileg megviselte. reményvesztetten járta a gyülekezeteket, elkeseredve imádkozott egy lelki oázisért.


vasárnap aztán ilyen keresgélések, előzmények után mentünk el a bárka baptista imaházba. előtte az autóban imádkoztunk, hogy a „helyünkre” vezessen isten, ahol hasznosak tudunk lenni, és ne a magunk érzései után menjünk. elkezdődött az alkalom, amelyet feszülten várt mindenki: bemerítési alkalom volt. megörültünk. ketten merítkeztek be: egy fiatal lány, és egy középkorú férfi, aki családja értetlenkedése ellenére tette meg e lépést. a lány pedig elsírta magát, mikor megtéréséről mesélt: fél éve még a kórházban látogatta meg baptista unokatestvére, öngyilkossági kísérlettel volt bent. a nagyon mély, őszinte vallomások után a megtérteket víz alá merítették: a víz alatt maradt a régi, bűnös én, és boldogan-vizesen jött fel az új, a jézust követő. elsírtam magam. az alkalmat úrvacsora követte, amely hallatán pedig édes drágám szemében láttam örömkönnyeket. az úrvacsora után odasúgta nekem: „kérjetek, és megadatik, zörgessetek, és megnyittatik. nagyon szerettem volna már úrvacsorát venni.”

annak idején, amikor én abba a gyülekezetbe kerültem, ahol megismertem őt, első látogatásomkor éppen úrvacsorai alkalom volt. bemerítkezésem után az első úrvacsorát ott vehettem. rögtön éreztem: ott a helyem. most ugyanez ismétlődött meg itt is. az összejövetel végén imádkoztak a betegekért, és felköszöntötték a születésnaposokat zenével, imával. sírva-nevetve jöttünk ki az imaházból. legközelebb is jövünk? –kérdezte édes drágám, és én igent mondtam. jó érezni, hogy a másik boldog. jó érezni, hogy a sivatagban rátalált a víz forrására.

jó érezni isten gondoskodását.