pénteken voltunk az anyakönyvvezetőnél. nagyon rendes nő, kifaggatott megismerkedésünkről, érdeklődött édes drágám hogyléte felől. (ugyanis elvágta az ujját. ha nem gyógyul meg addig, a kötést teletűzdeljük rózsával, vagy arcot meg nyakkendőt rajzolunk rá, esetleg az enyémet is bekötjük, és azt mondjuk, ez a divat manapság…hehe)

adataink felvétele alatt egyszer csak felkiált: „az eszem megáll! a vőlegény személyi számának vége 3941, a menyasszonyé pedig 3942!” jó, mi?

aztán választhattunk verset, meg zenét. a zene instrumentális dicsőítés lesz, a „felajánlott” versek között pedig megtaláltuk ruth beszédét: „ahová te mégy, oda megyek, néped az én népem, a te istened az én istenem…” összenéztünk, és tudtunk, ez lesz az. végül megdöbbenve láttuk, hogy a polgári szertartás is istent fogja dicsőíteni. boldogságban úszva szálltunk autóba, és siettünk be pestre, hiszen nekem sulim volt! sokat imádkoztunk azért, hogy minden rendben menjen az esküvői előkészületek során. isten pedig nyitogatja előttünk az ajtót: ő is szeretné, ha az ő szeretetét hirdetné az egész menyegzőnk. el is rejthetnénk hitünket. vagy megtehetnénk, hogy ne hangsúlyozzuk annyira. de, kérdem én, ha a pornószínésznők, a banki csalók oly fennen hirdetik tettüket, és tarolnak, hódítanak, miért fogjuk vissza magunkat mi az igazság hirdetésében?

így bátorít minket jézus:

máté 5:15, 16 „gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényeljék mindazoknak, a kik a házban vannak. úgy fényeljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat.”

a háztetőkről hirdessétek."