myjesus

ma három éve indítottuk el a babaprojektet.

reggel, „belső sétám” alatt próbáltam megérteni, hogy miért nem totyog körülöttünk még egy kisgyerek…  talán azért, mert akkor nem tudnánk teljes erőnkkel, figyelmünkkel az építkezésre összpontosítani. mert ha megfogant volna, akkor nem jutottunk volna el a szentföldre a szerelmemmel. nem tudtuk volna felnevelni a vakvezetőnek szánt kutyát, aki rengeteget tanított nekünk magunkról, egymásról. nem tudnánk bátorítani, támogatni, értőn hallgatni embereket meddőséggel, vetéléssel, műtéttel, diétával, orvosokkal, várakozással kapcsolatban.

mindez azonban nem derített jobb kedvre... az igazi bátorítást a munkahelyi imareggelen kaptam, amikor valaki, a „történetemtől” függetlenül, így imádkozott: „köszönöm, uram, hogy te nem sietsz és nem késel, hanem mindig éppen időben jössz.”

ámen.

2péter 3:9 „az úr sohasem késik el ígérete teljesítésével, bár vannak, akik ezt gondolják.”