myjesus

sok rész van a bibliában, amelyet nem értek, nem fogom fel a valódi jelentését. elolvashatom ötször, vagy akár százszor is, nem jut el az üzenete sem az agyamig, sem a szívemig.

az egyik ilyen értelmezhetetlen rész az, amikor jézus azt mondja, bárcsak lennél forró vagy jéghideg, de hát langyos vagy, ezért „kiköplek”, nem tudok veled mit kezdeni. „mire gondolhat itt a költő?” – teszem fel az irodalomórák nagy kérdését, akárhányszor csak elolvasom ezt az igeverset.

odáig stimmel, hogy isten az érte égőket, az őt keresőket szereti. ők a forróak. aztán, gondolom, „kihívás” neki az őt gyűlölőket (a jéghidegeket) megszólítani. de mi a baja a langyosokkal? azokkal, akik pont semmilyen véleményen nincsenek, nem is foglalkoznak istennel. hogyhogy nem tudja őket lendületbe hozni, magához ragadni, felrázni, döntésre kényszeríteni? miért rosszabbak ők a hidegeknél?!

aztán végül most ez a rész is megvilágosodott: két, az adott részt illusztráló történetet is „kaptam” a napokban.

az egyik az otthoni látogatásom volt. ezek a napok mindig régi sebeket tépnek fel, és újakat okoznak. mégis, amint eljövök, és hátrahagyok mindent, úgy döbbenek rá, hogy valójában már nincsenek normálisnak tartott emberi érzéseim ezekkel a konfliktusokkal (érdektelenséggel, játszmázásokkal, verbális agresszió-hadjáratokkal) kapcsolatban. kiégtem, és langyos vagyok. ez azonban rosszabb, mint a gyűlölet. érzéketlennek lenni ugyanis azt jelenti, hogy már nem tudok egy jót üvöltözni vagy magamról elfelejtkezve sírni… de már a bizalmat visszaszerezve, önfeledten szeretni sem, soha többé… az érzelmek helyén, a szívnek ebben a „dobozában” nincs semmi! semmi! a semmi pedig nem jó semmire. régen legalább hullámzott „valami”: bántott, utáltam, lázadtam, menekültem… de most? közöny. az pedig egy olyan rémisztő és statikus állapot, amely rosszabb a másik két végletnél.

a másik kép, mely értelmezte számomra a „langyos” lét tragédiáját, az egy hétvégi élményhez kapcsolódik. egy istentiszteleten voltunk, ahol odajött hozzánk egy kislány. szép kék szeme és szőke haja miatt akár a barátnőm kislánya is lehetett volna. biztos a gyerek is észrevette a hasonlóságot, és ezért közeledett hozzá olyan (látszólag) nagy bizalommal. faggatni kezdtük. „anya már réges-régen meghalt.” – válaszolta második kérdésünkre. összenéztünk, megdöbbentünk, majd tovább ismerkedtünk vele. csendesen, de önző-akaratos módon harcolta ki magának a figyelmet, a törődést. aztán egy röpke óra elteltével észrevétlenül, úgy, ahogy jött, köszönés nélkül, hátra sem nézve távozott. a kislány tragédiája, hogy édesanyja elvesztése miatt nem tud, nem mer kötődni. bizonyára az együtt töltött óránkhoz hasonló mélységű és hosszúságú kapcsolatokat fog építeni egész életében. „langyos” marad.

hiszen a szeretethez vagy a gyűlölethez bátorság kell, kíváncsiság kell, érzelmek kellenek, hajlandóság arra, hogy kiadjuk magunkat, hogy sebezhetővé váljunk, hogy változzunk. mindezt ez a kis emberpalánta nem fogja (tudni) felvállalni (mindaddig, amíg nem találkozik istennel, aki mindent képes megváltoztatni: a vele, a magával, és a másokkal való kapcsolatát is.)

ez persze nem azt jelenti, hogy ha valaki „langyos”, azt jézus menthetetlenül kiköpi, elveti, aki langyos, az örökre elveszett! csak azt állítja, hogy a langyosság, az érzéketlenség, a közöny a legrosszabb állapot, amiből a legnehezebb kitörni, amiből a legnagyobb munka kihúzni valakit.

jelenések 3:15-16 „bárcsak hideg, vagy forró lennél!”