múlt alkalommal a suliban a zsoltárok egyikét idézte a tanár. pillantásom a harminchetedik zsoltárra "tévedt":

zsoltárok 37:7 "légy csendben és várj az úrra!"

hmm, milyen jó is lenne... egyszer úgy csöndben maradni, hogy a busz, a villamos is hallgatna, de még a gondolataim sem "szólalnának meg". egy órán át csak ülni az erdőben, egy növényekkel befutott padon, és várni, mit mond isten, milyen gondolatok hasítanak belém, amelyek érezhetően nem tőlem, hanem valami hatalmas erőtől származnak.

a szünetben elmentem a könyvesboltba, és elámultam: egy kulcstartó lógott ott, a harminchetedik zsoltár hetedik versével, és egy paddal, melyet benőttek a növények. épp olyan volt, mint az a kép, melyet előbb a gondolataimban "láttam". nem hiszek a véletlenekben. nekem szólt az igevers, és engem hívott a pad. csöndre vágytam, vágyom.

rájöttem, hogy nem veszélytelen csöndben maradni. a csöndben felébrednek gondolataink, megszólal lelkiismeretünk, előretörnek az emlékek. bármi megtörténhet a lelkünkben. ezért mondja a biblia, hogy maradjunk csöndben és várjuk az urat... és ez ellen küzd a sátán: hangos autókkal, üvöltő mp3-as lejátszókkal, audio-szennyet árasztó internettel, bármivel, ami megsemmisíti a gondolkodásra, gyönyörködésre alkalmas csendet. a walesi bárdok edward királya is egyet nem tűrt: a csendet. lármázni kell, dalolni kell, mert a csönd kikészít, előhoz mindent a lélek legmélyéről is. és ha ott kínzó gondolatok vannak, akkor azok is előjönnek... a sorozatfüggők, az éjszakai tévézők, a zenét üvöltetők allergiásak a csöndre. félnek. rettegnek, hogy mi lesz, ha nem lesz semmi, ami elnyomja azt a belső hangot... istenét.

zsoltárok 46:11 "csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az isten!"