a beteg előkészítve a beavatkozáshoz. a műtő üveg ablakán át látom, éppen felfektetik a műtőasztalra. egy idős, súlyosan beteg asszony a mai első eset. a műtét nem ígérkezik nehéznek, de aprólékos munkát igényel, ezért fárasztó.

a bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. kölcsönösen köszöntjük egymást. a beteg hetvenöt feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. váratlanul szólal meg:
- mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! lehet?
- persze, csak tessék. - mondom bosszúsan.
- köszönöm, fiam. - s belekezd csendesen.
- domine!............ámen! - mondja e két szót.
- csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- csak ennyi.
- uram!..............úgy legyen!
- igen, fiam. ez minden. e két szó közöttieket az úr úgyis tudja. tudja mit mondanék, mit kérnék. én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom amit tőle kapok. tudom ma ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.
....mereven állunk, feltartott kézzel. talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
- lehet még egy kérésem ?
- igen, természetesen.
- szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42.zsoltár első sorába
- mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,
a következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- lelkem úgy óhajt uramra, és hozzá fohászkodik.....
a versszakot már öten fejezzük be a capella:
- tehozzád én istenem, szomjúhozik én lelkem.
vajon színed eleiben mikor jutok, élő isten?
egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- törlést kérek! a szemüvegemre.
még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- ha isten velünk..... kezdhetjük! ..... kérem intubálni!