hétvégén fótra látogattunk, a nászút óta először. szép idő volt, így elmentünk jobbra meg balra. amikor a fóti temető mellett suhantunk el, megláttam egy feszületet, rajta jézust, mellette pedig a két latort. mindkettő a kereszten, de szinte lerepültek róla... az egyik jézus felé, a másik az ellenkező irányba.

az életben is ez a felállás. valaki isten felé igyekszik, és meg akarja ismerni őt, mások meg elmenekülnek tőle. ez a temetői szoborcsoport engem arra is emlékeztet, hogy istenhez életünk utolsó percében is futhatunk. nem, nem az a kérdés, hogy egész életünkben „jók voltunk-e", átengedtük-e a helyünket a villamoson, vagy gonosz módon megvertük-e a kutyánkat. az számít, elfogadtuk-e isten szeretetét, jézus feltámadását, a bűneink bocsánatát. és ez az elfogadás akármikor megtörténhet, még életünk utolsó percében is. a halál azonban véget vet a lehetőségeknek. utána már nincs választásunk. nincs purgatórium, ahonnan, miután majd eleget aszalódtunk, felmegyünk a mennybe. nem. a halál pillanata az utolsó döntési lehetőség.

a lator, ott, a kereszten azt mondta: jézus, te tényleg az isten fia vagy. jézus meg erre azt mondta, hogy még ma velem leszel a paradicsomban. tehát nem érdekelte, hogy a lator hányszor imádkozott összekulcsolt kézzel (valszeg egyszer sem), hány forintot adott a perselybe vagy hány beteget ápolt… aki elfogadja jézust, a mennybe kerül, így szól az ígéret. és a lator, aki életének utolsó percében megbánta, hogy úgy élt, ahogy, és elismerte, hogy jézus isten fia: ő bizony feljut a mennybe. ez igazságtalan lenne a „jókkal” szemben? nem. a legnagyobb igazságosság. ugyanis megadja a lehetőséget jézus elfogadására- egészen a halál pillanatáig. addig meg még van pár pillanat. de legrosszabb esetben is: egy.

róma 10:9 "mert ha a te száddal vallást teszel az úr jézusról, és szívedben hiszed, hogy az isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol."