eddig nem mertem volna leírni, hiszen még magam sem tudtam feldolgozni a tényt, de most már lassan elhiszem, és ki is mondom: szeptember elején elkezdtem futni. hogy ez miért olyan döbbenetes? aki ismer, tudja. szinte büszke voltam arra, hogy soha, semmit nem sportoltam. (a kampányszerű megmozdulásokat, amikor például két nap alatt körbebringáztuk a balatont, nem számítom sportnak.)

gimnazista koromban majdnem minden tesi órát végighánytam. két kör futás, vagy egy órás kosármeccs, én pedig máris támolyogtam a kerámia felé…  hogy ne szégyenüljek meg, a tesi órák előtt már nem ettem, hogy ne tudjak mit kihányni. aztán, amikor még akkor is volt mit, akkor már előtte nap este sem vacsoráztam. senkinek nem tűnt fel kínlódásom, vagy ha igen, azt hihették, hiszti az egész.

aztán teltek-múltak az évek. műtét, diéta, gyógyszerek. mondták, a gyógyuláshoz sportolnom kellene. el is kezdtem én, de háromszori futkározás után fel is adtam. aztán találkoztam egy hívő testépítővel, aki azt mondta, három hét rendszeres mozgás után már látnám a testemen az eredményt. ez nem is igazán izgatott fel, az izmos, szép test pont nem az életcélom… az viszont megmozgatta a fantáziámat, hogy mi van akkor, ha tényleg három hét sport választ el a gyógyulástól?! már aznap elkezdtem. tegnap volt a harmincharmadik futásom. hét kilométert futok megállás nélkül. és élvezem.

a gimis rosszullétekre is fény derült, igaz, húsz évnek kellett eltelnie, hogy összeálljon a kép: az alacsony vércukorszint miatt készültem ki, és egy kis gyors felszívódású szénhidráttal (egy banán vagy két deci narancslé) az egész probléma megoldódott volna…

nagy pillanat volt, amikor minderre rájöttem: félelmetes düh tört elő belőlem. senki nem figyelt arra, hogy én négy évig abnormális dolgokat produkálok egy kis mozgástól? hagyták, hogy megutáljam a mozgást, és megbetegedjek? elzártak ettől az örömforrástól, és nem mutattak kiutat? hol volt a tanár? hol volt az orvos? és a szüleim? és egyáltalán: miért lettem beteg? miért hallgat az isten? miért pusztítottam tudatosan, éveken át önmagam?

az izzadsággal azonban szépen lassan lecsorgott rólam a harag is. keserűség, betegségtudat, kudarc, és félelem távozott a pórusaimon. átadták a helyet az örömnek, meg annak a tudatnak, hogy képes vagyok arra, amire sosem gondoltam volna, hogy meg tudom tenni.

dániel minden alkalommal bringával kísér. nem látom, mert mögöttem teker, de ebben is benne van minden: a támogatás, a mögöttem állás. az, hogy hisz bennem.

miután ezek a lelki folyamatok lezajlottak, elkezdtem másokért is futni. talpaim földet érésekor mindig gondolok valakire, akiért imázom. vagy csak hálát adok az istennek.

a szabadító és gyógyító isten a futásban önmagával ajándékozott meg.

zsidók 12:1 „dobjunk le magunkról minden terhet, amely akadályoz bennünket a futásban, s még azokat a bűnöket is, amelyek olyan szívósan tapadnak ránk és elgáncsolnak! kitartással fussuk végig az előttünk lévő versenypályát!”