nagy a csönd. jó ideje nem írtam már, tudom… szélsőséges, naponta alakuló, rám nem jellemző érzelmi hullámzáson vagyok túl (?).
egy (később kiderült: téves) vérkép eredménynek köszönhetően december közepétől abban a tudatban éltem, éltünk, hogy gyermeket várunk. éppen a nagymamám halálának huszadik évfordulóján „tudtuk meg”, ami még különlegessé tette az „egészet”. a szívem mélyén érzett öröm leírhatatlan volt, és feledtette minden hétköznapi „problémámat”. kiragadta lelkemet a megszokott pörgésből, és a karácsonyi jótékonysági akció szervezése is sokadrangúvá vált számomra… a testem zakatolt, jött, ment, tette a dolgát, de az érzelmeim már a jövőben jártak (mit jártak, repültek…). aztán két hét múlva, karácsony előtt egy pár nappal kiderült, hogy nem lehetek terhes… vagy ha mégis, akkor ez az állapot már a múlté. többek szerint sok nőnek áldott állapota ellenére is van havija, tehát a bizonyosság kedvéért jó lenne megismételni a vérvételt. megtettem, majd türelmesen vártam az eredményre…ami jött is, és végleg lesokkolt: „az eredmény éppen olyan negatív, mint két hete. nem tudom, hogy hogy informálhatták arról, hogy terhes, mert, hogy nem az, sőt nem is volt az.” hogy miiiicccsssodaaa?
miután magamhoz tértem, felhívtam édes drágámat, rá mindig lehet számítani az efféle szituációkban (nem, mintha hasonló dolog történt volna már velem valaha is…). most is ő rázott fel a kábulatból: „drágám, de hát akkor az azt jelenti, hogy nem vetéltél el, hiszen nem is volt babánk!” na jó, ez igaz. ezzel a pozitív nézőponttal hívtam fel a szüleimet és anyóskámat is. ők viszonylag jól vették az „akadályt”. édesanya szerint hetek óta szerepem van abban, hogy gyerekek százai, ezrei kaphassanak karácsonyi ajándékot… szervezéssel töltött óráim, napjaim, telefonjaim és e-mailjeim után falvak, tanyák, nagycsaládok gyermekei csomagolhatták izgatottan a csillogós csomagolású ajándékokat… „igazságtalan lenne istentől, ha ebben az áldott időszakban még egy kisbabával is megajándékozna… ne legyél telhetetlen.” – summázta édesanyám a történteket.
és annak ellenére, hogy eme mondataival nem teljesen értek egyet (hiszen a kegyelem istene nem érdemeink, személyünk szerint mér, hanem néha a mélyben, legtöbbször meg a magasságok magasságában tart…), egy fontos igazságra mégis rávilágított…
nem várhatok mindig a holnap áldásaira, a jövő bizonyságaira… mert akkor elszalasztom a percben, a jelenben tapasztalható isteni szépségeket. igaz, hogy a szerelmemmel már több, mint egy éve vágyunk egy (több) gyermekre, de boldogságunk nem ettől függ… nem akkor leszünk teljesek, ha megszerezzük álmaink házát, társát, munkahelyét, családi állapotát. már ebben a pillanatban is számtalan csoda vár ránk, amelyre isten szeretné felhívni a figyelmünket, amely mellett nem akarja, hogy elmenjünk… ezekben a hetekben sok-sok csodáról lemaradt a lelkem, csak azért, mert kizárólag a jövő boldogságára koncentráltam. dolgoztam, telefonáltam, jelen voltam, de mégsem éltem át azokat a dolgokat, amelyekkel isten a jelenben szeretett volna megajándékozni.
megtanultam a leckét.
zsoltárok 94:12 „boldog ember az, a kit te megfeddesz uram, és a kit megtanítasz a te törvényedre”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.