háromnegyed éves „eredménytelen próbálkozás” után úgy döntöttünk édes drágámmal (pontosabban: addig kérleltem, míg már ő is akarta…), hogy elmegyünk az utcánk végében található klinikára, ahol babára váró párokat vizsgálnak ki. az első sokk a recepción ért: a pultnál egyik legkedvesebb gimis barátnőmet pillantottam meg, akiről perceken belül kiderült, hogy ezen a helyen dolgozik már egy éve. másfél órás eltéréssel ugyanazon az utcán lépkedtünk végig már tizenkét hónapja, és mégsem találkoztunk, egészen mostanáig. kedvesen, határozottan és rögtön intézkedett, kiválasztotta, hogy ki foglalkozzon velünk.
aztán az irodájában, könnyek között azt is elmesélte, hogy tizenkét hetes a baba a méhében, de ma állapították meg, hogy nem fejlődik, így valószínűleg elvesztik a csöppséget. a szívemig hatolt a barátnőm keserű fájdalma. itt, ezen a meddőségi klinikán, amely szinte azt hirdeti, hogy nincs lehetetlen, mindenkinek lehet gyereke, akinek mégsem, annak „majd csinálunk”… tehát itt, ezen a „teremtő helyen” is az isten marad minden élő ura… az fogan meg, és az tér vissza hozzá, aki felől ő úgy tervez, akiről valamiért úgy rendelkezik. talán sosem fogom megtudni az okát, hogy valaki miért nem születik meg, és miért születik oda gyermek, ahol nem várják… de remélem, isten egyszer egy röpke bepillantást enged majd tudhatatlan, felfoghatatlan terveibe…
a rövid beszélgetést követően a váróban ültettek le bennünket, ahol próbáltam megemészteni az elmúlt percek eseményeit és híreit. a váró tele volt fiatalabb és érettebb párokkal: gazdagon, elegánsan felöltözöttekkel és szerényebb anyagi körülmények között élőkkel. őket/magunkat vizsgálva, nézegetve, egy dologra rájöttem: az élet egy szakaszában a legtöbb ember eljut oda, hogy a pénzen, az utazásokon, a szerelmen túl lehet (kell, hogy legyen) valami még fontosabb, és nagyobb örömet okozó tett: utódot hagyni magunk után, akinek az addig felhalmozott értékeket (hit, szeretet, pénz, tudás…) átadhatjuk. aki olyan, mint mi, és mégis egészen más…
az együttérzésből párjuk mellett üldögélő férfiak és a reményteli, vagy izgatott arckifejezésű asszonyok mind egy dologra vártak, vágytak: egy emberi lényre, aki olyan, mint ők, és aki még nem is létezik: nincsen ezen a világon, és aki csakis az ő szeretetükből jöhet létre.
isten is így érezhet vajon? elképzeltem, ahogy ül a mennyei váróteremben, és vágyakozik egy-egy újonnan a világra születő személyre, tervezget valakit, aki még nincs sehol, és aki csak az ő szeretetéből jöhet létre. máshogy nem tudom elképzelni. egy-egy embert egyenként gondol ki, formál meg, és mindenkire, mind a hatmilliárd emberre, annak megszületésére ugyanúgy vágyik!
(amúgy az orvos azt mondta, próbálkozzunk tovább, még nincs miért aggódnunk… ezt már tudtuk a „főorvostól”, de azért köszönjük ezt az emberi megerősítést!)
5mózes 30:20 „(isten) a te életed és a te életednek hosszúsága”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.