paradox a felvetés, mégis, azt kell mondanom: édes drágám mamája biztos elégedett lenne, ha tudná, milyen emlékünneppé alakult a temetése. azt mondta régebben, szeretné, ha utolsó útjára nem szomorú, hanem reményteli énekek kísérnék, a beszéd nem róla, hanem az ő éltetőjéről, jézusról szólna, és egy vidám szeretetvendégség követné az egészet. minden kérését teljesítettük.

a mama szép kort ért meg, nyolcvannégy évet. tizennégy évesen döntött úgy, hogy hinni fog jézusban, és megpróbál azok szerint élni, amit ő kért követőitől. hetven évig járta ezt a rögös, küzdelmekkel teli, hívő életet. a lelkipásztor lázár történetét osztotta meg a gyászolókkal. amikor jézus egyik legkedvesebb barátjának sírjához érkezett, annak már bűzlött a teteme. jézus sírva fakadt. nem azért, mert nem hitt magában, abban, hogy képes lesz barátját feltámasztani. tudta jól, hogy ő, az örök isten képmásaként úr bűnön és halálon. nem, nem a halottat siratta, hanem a tömegben mindazokat, akik nem veszik észre, hogy ő a halál ura, és aki benne hisz, ha meghal is, élni fog örökké. tudta, hogy ha feltámasztja lázárt, sokan hinni fognak benne, de csak a csoda miatt. ideig-óráig tart majd lelkesedésük, és amikor nehézségekbe ütköznek, eltántorodnak a hittől. lesz, aki még a csoda ellenére sem fog hinni. nos, őket siratta jézus. aztán előhívta lázárt, hogy még egy ideig hadd legyen itt a földön, a családjával, barátaival.

én is, ugyanúgy, mint a mama hetven éven át, hiszem, hogy igaz lesz az, amit a koszorúk szalagján olvastam (életemben először): „a viszontlátás reményében búcsúzunk”

jános 11:25 „monda néki jézus: én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”