mielőtt útnak indulnánk a szépségesnek mondott horvátországba, beszámolok a mai istentisztelet mondandójáról. győző bácsi olvasta fel az öt mózesből a hadrenddel kapcsolatos parancsokat: ha valaki retteg, ne menjen harcba, csak rossz hatással van a többiekre... ifjú házas se legyen katona, örvendjen feleségének... a hadsereg, ha gyümölcsfát lát, ne vágja ki, fogyasszon a gyümölcsből, de ne pusztítsa el a növényt.
a számunkra is lényeges mondandó ebből ez: a mai harcoknak is vannak szabályai. ma is vannak törvények, amelyeket be kell tartanunk, amiből nem engedhetünk, ha győzni akarunk. semmiféleképpen nem köthetünk kompromisszumot az erkölcsi törvények rovására (még, ha körülöttünk mindenki ezt teszi is, és ez a „divat”), hanem harcolnunk kell megmaradásukért, épségükért. minden harc istene a biblia istene kell, hogy legyen. ő az, akinek el kell számolnunk.
ami a mai prédikációban igazán megfogott, az józsef attila egyik versének idézése volt. a „kész a leltár” című vers így kezdődik: „magamban bíztam eleitől fogva”. magában bízott. és a zseni, akit isten oly bőségesen elárasztott ajándékaival, a legrútabb véget érte meg. így jár mindenki, akinek saját maga az istene, aki csak magában bízik. a kilencvenedik zsoltár (amelyet anno a református magyarság néphimnuszként énekelt), melyet e költőfejedelem a maga „hasznára fordított”, így szól:
tebenned bíztunk eleitől fogva, uram, téged tartottunk hajlékunknak!
mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,
te voltál és te vagy, erős isten, és te megmaradsz minden időben.
az embereket te meg hagyod halni, és ezt mondod az emberi nemzetnek:
légyetek porrá, kik porból lettetek! mert ezer esztendő előtted annyi,
mint a tegnapnak ő elmúlása és egy éjnek rövid vigyázása.
kimúlni hagyod őket oly hirtelen, mint az álom, mely elmúlik azontól,
mihelyt az ember felserken álmából, és mint a zöld füvecske a mezőben,
amely nagy hamarsággal elhervad, reggel virágzik, estve megszárad.
midőn, uram, haragodban versz minket, ottan meghalunk és földre leesünk,
a te kemény haragodtól rettegünk, ha megtekinted mi nagy bűneinket,
titkos vétkünket ha előhozod, és színed eleibe állítod
haragod miatt napja életünknek menten elmúlik nagy hirtelenséggel,
mint a mondott szót elragadja a szél. a mi napink, miket nekünk engedtek,
mintegy hetven esztendei idő, hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.
és ha kedves volt is valamennyire, de többnyire volt munka és fájdalom;
elkél éltünknek minden ékessége, elmúlik, mint az árnyék és az álom.
de ki érti a te haragodat? csak az, aki féli hatalmadat.
taníts meg azért minket kegyelmesen, hogy rövid voltát életünknek értsük,
és eszességgel magunkat viseljük! ó, úr isten, fordulj hozzánk ismétlen!
míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? könyörülj már a te szolgáidon!
tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket,
ne terheltessünk nyomorúságokkal! vígasztalj minket és adj könnyebbséget,
és haragodat fordítsd el rólunk, mellyel régóta ostoroztatunk!
szolgáidon láttassad dolgaidat, dicsőségedet ezeknek fiain!
add értenünk felséges hatalmadat, mi kegyes urunk, ó, irgalmas isten!
minden dolgunkat bírjad, forgassad, kezeink munkáit igazgassad!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.