fiús lány ült a villamoson. szemüvegén esőcseppek, zenét hallgatva, egymagában, hangosan röhögött. be van lőve, gondoltam magamban. mégis, ő volt az egyedüli, aki elővette a pénztárcáját, amikor a hajléktalan végigkoldulta a „négyeshatost” („ne ítélkezz, hogy ne ítéltess”- jó lecke volt). csendben ültem a közelében. leült mellém egy bácsi, a lány meg éppen akkor röhögött valami igazán röfögőset. „huhh, hirtelen nem tudtam, hogy mi ez, de már tudom” – mondta nekem a bácsi komolyan. „ez a tragédia. ez a lány megőrült. bolond.” –folytatta rögtön. „én tudom, milyen ez. megjártam a háborút, a frontot. sok borzalmat láttam. agyamra is ment, itthon orvosok kezeltek. négy fiútestvér közül csak én jöttem vissza. gondolná, hogy kilencvenéves vagyok? négy unokám van, mindegyiket pelenkázhattam. az életet így lehet túlélni. erősen, mértékletesen…” bólogattam, elköszöntem tőle. mennem kellett, rohannom. maradni volna jó, gondoltam, s végighallgatni őt, tanulni a múltból… mégis leszálltam.

anyósom telefonált, hogy sürgősen imádkoznunk kell: a …i lelkész kislányánál rákot állapítottak meg. az meg megkérdezte a szülőjétől: „anyu, mikor fog kihullani a hajam, mikor fogok meghalni?” egy szempillantás alatt felnőtt a kislány. előre szaladt az időben… továbbsiettem, a gyerekkórházba. kevés szomorúságosabb hely van ennél. a távoli országból érkezett kisfiú megrémülhetett, mikor meglátott: talpig zöld ruhában, maszkban, kesztyűben, lábamon kék zacskóval, így engedtek csak be. nyújtotta a kezét, én meg döbbenten álltam, mert az ápolók azt mondták, ne nyúljak hozzá. de nem bántódott meg, visszahúzta a kezét. megköszönte a kedvességet. alázatosan, keveset, komolyan szólt. mint egy felnőtt. elbeszélgettünk. aztán elindultam, bár azt gondoltam: maradni volna jó. maradni abban a hitben, hogy minden beteg meggyógyul, már itt a földön, és minden gyerek gyerek marad, lélekben is, amíg fel nem nő, és… naiv vagyok, tudom.

olyan gyorsan történnek velem/körülöttem a dolgok, hogy fel sem tudom fogni. szívesen megállnék. most maradni volna jó. megállni, szemlélni, hallgatni, felfogni az életet, reagálni rá. elsiratni, amit el kell, örvendezni mindannak, ami adatott. de az idő szalad. a gyerekek felnőnek, az öregek meghalnak, még mielőtt megtanultál volna tőlük mindent, még mielőtt örülhettél volna annak, hogy találkozhattál velük.  

vágyom arra, hogy egyszer megszűnjék a versenyfutás az idővel, és mindenre éppen annyi időnk legyen, amennyit rá kell szánnunk.

jelenések 10:5-6 „és az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé kezét az égre, és megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen”

dániel 2:20-21 „áldott legyen az istennek neve örökkön örökké: mert övé a bölcseség és az erő. és ő változtatja meg az időket és az időknek részeit”

zsoltárok 90:4 „mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel.”