az iskolában le kell írni, hogy hogyan tértem meg. gondoltam egyet, és beszúrtam ide is. ha érdekel.
apám nyilván százezerszer elátkozta azt a napot, amikor elhatározta: kifesti a házat. pár nap alatt lett egy szép, frissen felújított háza, és egy hülyegyereke.
nyolcéves voltam akkor, és a szüleim azt mondták, a festés alatt az öcsémmel a nagyinál fogunk lakni, onnan járunk majd iskolába. az első ott töltött szombaton mamám azt mondta, ha másnap felkelünk, és ő nem lesz ott, ne ijedjünk meg, mert csak a templomba megy. nem voltam a mamámra „nőve”, tehát nem „mamásságom” volt az oka, hogy azt mondtam: vigyen el engem is.
nézett is nagyot, mondta, ne menjek, mert fél nyolckor kezdődik, nincs fűtés, és csak egy pár öreg nyanya van ott. mondtam, nem baj, megyek. igaza lett. a leheletünk egész mise alatt látszott, és az öt öregasszony fertelmesen énekelt. mellettem azonban ott állt jézus szobra, akinek nevét aznap hallottam először. jézus a szívét mutatta felém, amely fényárban és vérben úszott. lenyűgözött. ismerni akartam ezt az embert.
vacogó foggal kullogtam mamám mellett, aki meg volt győződve arról, hogy soha többé nem megyek vele. tévedett. legközelebb is jövök, mondtam, és ezzel az ügy le volt zárva. mentem. az iskolában nem volt hittan, de a mamám kérésére „megszerezték” a papot, és elindult a hittan, elsősorban azért, hogy két év alatt felkészítsen engem a keresztségre. bibliát ritkán láttam. a bibliai történeteket kívülről fújtam, elhittem, megértettem, de fogalmam sem volt arról, hogy azok valóban benne vannak a bibliában.
közben mamám beszerezte az első rózsafüzéremet, és a gyermek-imakönyvet. imádkozni tanított, pontosabban megtanította a számtalanszor-unásig ismételt sorokat… üdvözlégymáriamagaszttalteljes… mozgássérült unokatesómért nyomtuk végig az első rózsafűzért, ami teljesen kizárt engem az ima varázsából, és egy monoton, megszokott, vallásos cselekedetté aljasult. még nem voltam kilenc ekkor.
eljött a tizedik szülinapom, és a keresztelésem ideje. nagyon ragaszkodtam ahhoz a naphoz, magához az eseményhez, pedig akkor már fültanúja lehettem néhány parázs vitának a szüleim és a mamám között. apám meg volt keresztelve, anyám pedig egészen tizennyolc éves koráig járt templomba. aztán meglátta, hogy a pap a szomszédasszonyt „gyóntatja” elég rendszeresen, és onnantól nem ment misére többé.
keresztségem ünnepe csodás emlék maradt számomra. bibliát nem olvastam, máriákat imádkoztam, sőt kis oltárt építettem otthoni szobámba, szobrocskákkal, képekkel, könyvekkel, gyertyával. szüleim, mit sem tudva az egyedül élő istenről, nem léptek közbe. gondolták, elvan a gyerek, ha játszik.
hamarosan ministránssá avattak, és a misék rendszeres kis segítője lettem. mamám büszke volt rám, én repestem az örömtől. egészen decemberig lebegtem a tökéletes boldogságban, amíg a mamámat el nem vitte a harmadik infarktus. egyedül maradtam. és mentem. mentem. mentem. tizennégy évesen elsőáldozásra készültem, a szüleim is elkísértek, nyilván csak testben.
gyermeki, rendületlen, kitartó hitem egészen addig tartott, amíg véletlenül meg nem hallottam, hogy új papunk (a régit pornónézés és diszkóba járás miatt elküldték) egy nővel él, és négyszemközt tegeződnek, mások előtt meg magázódnak. nevetségesnek tűnik. de egy kamasz számára ez egy tragédia. a gimis éveket, elmondhatom ma már, egy kihűlt, képmutató vallásosságban töltöttem. vágytam az élő hitre, de rettegtem is tőle, mármint a nagyon „vallásos”, lekorlátozott emberektől, nem akartam hozzájuk tartozni, vagány akartam maradni, de azt hittem, a kettő: a hit és a vagányság összeegyeztethetetlen.
egyetemi éveimet szegeden töltöttem. nem illettem a bulizó, ivó, össze-vissza szexelő fiatalok közé, hát nem mentem közéjük. egyszer írtam a helyi hittanosoknak, hogy bevesznek-e, de azt írták, ez egy zártkörű klub, nekem ott helyem nincs. eljártam hát a dómba egyedül, minden szerdán hatkor. bibliát ekkor sem olvastam. de a passiót elsőként néztem meg, és totál összezuhanva hangosan bőgtem végig. sokan tértek meg a film láttán, ezt olvastam a neten. de hát én már meg vagyok térve, konstatáltam magamban, és tovább punnyadtam a vallásosságomban. nem voltam én rossz ember, mindenki szentfazéknak tartott a környezetemben, hát azt hittem, minden oké a hitemmel. így telt el öt év. aztán gyökeresen megváltozott minden.
diplomaosztó után két nappal már a venezia expressen ültem, robogtam udine felé, ahol egy ösztöndíjjal egy tíznapos konferencián vehettem részt. olaszországból hollandiába utaztam, ahol háromhetes nyári egyetemet követően egy holland családhoz kerültem babysitterként. mondhatnám, hogy velem volt a baj, de a helyzet az, hogy szerintem nem volt százas a befogadó nő. étkezésnél nem átallott azt fejtegetni a kislányának, hogy onnan tudjuk, hogy a timi lány, hogy hosszú a haja és nincs pén---sze. valamint közölte velem, hogy én szép vagyok, és vigyáznia kell velem, nehogy összekerüljek a férjével. a többnapos ordibálás után úgy gondoltam, innen menni kell, így megszöktem.
itthon beiratkoztam felsőfokú angol tanfolyamra, és gyakornok lettem a magyar televíziónál. egyik nap egy egyetemen forgattunk. megláttam egy plakátot, amely egy brit egyetem pesti felvételijét hirdette. aznap volt a jelentkezési határidő. gyorsan elmentem jelentkezni. megbeszéltem magammal (istennel?), hogy ha ez a felvételi nem sikerül, felhagyok külföldi terveimmel. nem sikerült, a magyarok elutasítottak. sírtam.
aztán három hónap múlva jött a levél a kinti egyetemről: hazai diplomám és munkatapasztalatom alapján felvettek média szakra, az utolsó évre. egy év alatt kellett behoznom a többieket, és elkészítenem a szakdolgozatomat. ujjongtam. hitetlenkedtem. elutaztam. szeptember tizenharmadikán érkeztem angliába. három nappal később a helyi baptista közösségben nemzetközi diákoknak rendeztek vacsorát. százötvenen lehettünk. odalépett hozzám egy brit lány, meghívott a gyülekezetükbe, és házicsoportba. gondoltam, elmegyek, jó nyelvgyakorlás lesz.
ott kérdezték meg tőlem, olvasom-e minden nap a bibliát. mondom, miért kellene minden nap egy történelemkönyvet lapozgatnom. aztán elkezdték nekem olvasni vagány, belevaló, őszinte, szép házasságban élő fiatalok az igét. mint a szivacs, úgy ittam be minden egyes szót, minden házicsoportot, minden prédikációt. sokkolt, hogy nem csak a miatyánkot lehet imádkozni, ledöbbentem, hogy isten válaszol a kéréseimre… azóta sem voltak olyan komoly imameghallgatásaim, mint abban az időszakban.
a változás mértékét itthon maradt szüleimen tudtam lemérni. először csak jelezték, hogy valami megváltozott bennem. pozitív irányba. de aggasztó méreteket kezdett el ölteni az össze nem illés előző és megváltozott énem között. megvilágosodtak előttem bűneim, de évekkel azelőtti, már feledésbe merült, komolyan sem vett okkultizmusomon át minden… és ott, a rutland hall negyedik emeletén, h3-as szobámban elmondtam a megtérők imáját. senki sem kért rá. azt sem tudtam, hogy annak akkora jelentősége van. csak valami arra késztetett, hogy jelezzem istennek: az övé vagyok, és állok elébe minden változásnak. magyarán: megtérésem pillanatát nem tudom megmondani, hiszen később, már itt magyarországon mondták el nekem, milyen fontos a megtérők imája, jézus meghívása a szívembe.
rendszeressé vált életemben az ima, a bibliaolvasás, a gyülekezetbe járás, a szolgálat, a böjt, a házicsoport. nehéz szívvel jöttem haza magyarországra. három hónappal később mentem vissza átvenni a diplomámat, és az ottani gyülekezeti társaim egy csodálatos bemerítkezést szerveztek nekem. életem legszebb napja volt 2006. szeptember 10-e.
az úré lettem.
az úré lettem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.