myjesus

még angliában történt, hogy howardtól, az egyetemi lelkésztől kaptam egy jegyet a muyiwa & the riversongz koncertre. a szomszéd városka baptista imaházában volt az alkalom. amikor végre megtaláltuk a helyet, és beléptünk, igazán megdöbbentünk: a magyar lányon kívül, akivel mentem, kábé még vagy öten „világítottunk” (már, ami a bőrszínt illeti). a többiek feketén, színes törzsi népviseletbe öltözve, turbánnal a fejükön, izgatottan várták a kezdést.

az előadó egy nigériai férfi volt, a vokálban is csak afrikai lányok szerepeltek… jó kis estének néztünk elébe. olyan istenimádatban, dicsőítésben sem előtte (mondjuk ez nyilvánvaló, hiszen akkortájt tértem meg), sem azóta nem volt részem.

a koncert közepén az énekes előrelépett, és közölte, hogy most zenésztársai fognak bemutatkozni. gondoltam, most villantják fel, honnan jöttek, milyen iskolákat végeztek, hány fellépésen vannak túl, és hasonlók.... de nem ez történt. az első lány egy rövid dallamot énekelt el isten dicsőségéről. aztán visszalépett a sorba, és jött a következő lány, aki hasonlóan az előbbihez, egy rövid dallammal mutatta meg, hogyan imádják a hangszálai a teremtőt.

mostanában figyelem az emberek bemutatkozását. azt, ahogyan az orvos kikéri, hogy ő nem doktor úr, hanem főorvos úr. azt, amikor valaki kilép valahova, és arról kezd el beszélni, hogy hány diplomája és nyelvvizsgája van, vagy hány ember dolgozik „alatta”. nyilván, ha ez tény, el fogja mondani, nem fog álszerénykedni, és ne is tegye. de vajon tényleg ez a legfontosabb az életben? ez vagyok én? az mutatja meg, hogy ki vagyok, hogy hol töltök be vezető szerepet? mi lenne, ha valaki egyszer kilépne a színpadra, vagy egy embercsoport elé, és nem a pozitívumokat emelné ki, hanem csak a hibáit és a mulasztásait? hiszen az is ő, nem?

mi lenne, ha ki mernék állni, és nem azt mondanám el, hogy angliában kaptam diplomát, és főszerkesztője vagyok egy lapnak, hanem mondjuk így adnám elő magam:

„xy vagyok, békés megyéből származom. gyermekkoromtól kezdve mindent elkövettem, hogy ne azt kelljen csinálnom, mint a szüleimnek: hogy ne kelljen földet túrnom. volt idő, hogy le is néztem a kétkezi munkát, és főleg azt utáltam, hogy nekem ilyen megalázó dolgot kell csinálnom. az iskolában puskáztam és az egyik osztálykiránduláson szellemet idéztünk a barátnőimmel. aztán elmentem egyetemre, és rögtön be is pasiztam, hogy végre tizenkilenc évesen nekem is legyen már valakim. ezt követően még egy pár férfivel paráználkodtam, ilyen-olyan szinteken (valakivel fizikálisan, valakivel „csak” szóban, pillantásokkal). ocsmányul beszéltem éveken át, olyan szinten, hogy már mások pirultak el helyettem. mivel sikertelen voltam a szerelemben (mindig elhagytak), szidtam a férfiakat, magamban és nyíltan, írásban és szóban egyaránt. gyűlöltem a testemet, ezért éheztettem magam, és hashajtó teával faragtam le a nőies vonalat földi testemről (lélekben sosem voltam igazán nő, gyűlöltem ezt a létet). aztán annyira vágytam az elismerésre és a szeretetre, hogy elmentem angliába, ahol azt hittem, majd jobb lesz nekem… és tényleg jobb lett, de nem a diploma miatt, hanem azért, mert találkoztam keresztényekkel, akik jézust a barátjuknak mondták, és a bibliát használták lelki táplálékként. vettem hát én is egyet, elkezdtem olvasni, és a sorok között találkoztam jézussal. bocsánatot kértem tőle mindenért, és behívtam az életembe. azóta élek. ez vagyok én. vele vagyok magam.”

2korinthus 10:12, 17-18 „nem merjük magunkat azokhoz számítani, vagy hasonlítani, a kik magukat ajánlják; de azok magukat magukhoz mérvén és magukhoz hasonlítván magukat, nem okosan cselekesznek. a ki pedig dicsekszik, az úrban dicsekedjék. mert nem az a kipróbált, a ki magát ajánlja, hanem a kit az úr ajánl.”