tegnap munka után kimentünk fótra. nem találtunk otthon senkit, de ez így, nyáron nem is meglepő: anyóskám, ha teheti, kint szorgoskodik a kertben. meglátogattuk hát, és „természetesen” a cseresznyefa tetején találtuk. érkeztünk láttán lemászott a létráról, és megmutogatta sebeit: két nap alatt kétszer esett le a fáról. nem panaszkodott, inkább elvezetett minket a ládákba szedett meggyekhez és cseresznyékhez, és megmutatta az eper és ribizlitermést is, hadd gyönyörködjünk bennük. az édenkert lehetett még ilyen szép, áldásoktól roskadó.
segítettünk neki egy kicsit, majd naplemente előtt riadót fújt, és szedelőzködni kezdett. közben fennhangon, elégedetten úgy foglalta össze munkás napjait, ahogy én aligha tudnám: „köszönöm, uram, hogy készen lehetünk ezzel a munkával. dicsőség legyen neked mindenért. hálás vagyok neked, hogy volt erőm leszedni a termést, és fel tudtam menni a létra tetejére.”
ámen.
a hatodik ikszen is túl lévő anyóskámról (is) szól a következő igeszakasz:
zsoltárok 92:13-15 „az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekedik, mint a czédrus a libánonon, plánták ők az úrnak házában, a mi istenünknek tornáczaiban virágzanak. még a vén korban is gyümölcsöznek, kövérek és zöldellők lesznek”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.