már világiként sem szerettem a halloween-t, a halál ünneplését. úgy voltam vele, hogy ha valaki csak egy napon emlékezik meg elhunyt rokonáról, barátjáról, egykori kis osztálytársnőjéről, akkor képmutatás kimenni "hozzá" egy fagyos kőhöz, és úgy tenni, mintha szeretnénk az illetőt... persze, mindig kimegyek én is a temetőbe, de nem tartom értelmesnek, követendőnek, megalapozottnak ezt a szokást. ezért örültem meg, mikor megtudtam, hogy hívő körökben ezt a napot nem is a halottakról nevezték el, hanem az örökkévalóság vasárnapjaként emlegetik. nem a halálra, a múlandóságra emlékezünk, hanem az örök életre, arra a tökéletes lelki létre, amelyet a mennyben fogunk élni istennel.

ezt a verset találtam erre a napra (cézár malan, ford.: vargha tamás):

ó, nem halál az...

ó, nem halál az, nem, nem,

az úrhoz menni föl,

e bús földről kiszállni,

s ott fönn otthont találni,

hol csillag tündököl.

ó, nem halál az, nem, nem,

a menny polgáraként

édes békében élve,

jajtól, bajtól se félve,

élvezni fönn a fényt.

ó, nem halál az, nem, nem,

ha krisztusom fogad,

ülvén királyi széken,

s kegyelmét osztja nékem:

,,jöjj s lásd meg arcomat!’’

ó, nem halál az, nem, nem,

amerre ő halad,

nyomában járni-kelni,

kies mezőkre lelni,

az élet-fák alatt.

ó, nem halál az, nem, nem,

koronás fővel ott,

az égi fény-körökbe

őt áldnunk mindörökre,

ki bűnből megmosott.

ó, nem halál az, nem, nem,

világnak üdve, te,

ha árad bőven s mindig,

nem csak cseppekben, mint itt,

kegyelmed tengere!