édes drágám szombat reggelre leamortizálódott: valami vírus ledöntötte a lábáról. miután elláttam főtt krumplival, lázcsillapítóval, smecta porral, és sok teával, elmentem iskolába (megkérdeztem, hogy maradjak-e, de elengedett.) most egy kicsit visszaadhattam abból a gondoskodásból, amelyben ő részesített a tavalyi év során.

van egy óra (ööö, több is van, de ez mindig olyan), ahol mindig rádöbbentenek valami újra, valami teológiai tévedésre, amelynek „helyre rakása” nagy lelki élményhez juttat. most arról volt szó, hogy a világi-vallásos irodalom olyan karácsonyi verseket és történeteket kreál, amely azt hangoztatja, hogy szegény jézuska, nem fogadták be sehol, és a hideg jászolban kellett aludnia… még a végén mi sajnáljuk meg őt… és így elvész a karácsony alapüzenete: nem mi vagyunk azok, akik hozzá lehajolunk, akik sajnáljuk őt, a szerencsétlent. hanem éppen ő az, aki hozzánk lehajol, ő az, akinek joga van sajnálni minket, szerencsételeneket. a világ tele van efféle „szép kis” félremagyarázásokkal, s talán ez is az oka annak, hogy az emberek a vallást látják az egészben, nem a valóságos, cselekvő, minket szerető, teremtő istent.

zsoltárok 40:1 „várván vártam az urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat.”