myjesus

nagyon rettegtem, hogy vajon jobban leszek-e szombatra, hiszen minden vizsgámat azért kapkodtam el és sűrítettem be, hogy a január huszonnegyedikém szabad legyen… most meg egy betegség akar keresztbe tenni? na, nehogy már! végül minden klappolt, így elmehettem dunakeszire bibliodrámázni. már voltam egyszer, máshol, másokkal, de akkor nagyon felkavart, meg amúgy is hagytam magam lebeszélni a folytatásról… mindegy, a lényeg, hogy most megint elhatároztam, elmegyek. a tíztől háromig tartó foglalkozást egy köz- és elismert lelkigondozó-lelkész tartotta egy református közösségi házban.

a bibliodráma egyébként azt jelenti, ha valaki nem hallott volna még róla, hogy egy adott bibliai történetet elevenítenek meg a csoport tagjai, miáltal mélyebben átélhetik az adott problémát, rájöhetnek, mi mondandója van a bibliának a „ma emberének”. „a bibliodráma nem az ember bibliaismeretéről, hanem a biblia emberismeretéről szól.” – ahogy ezt ott megfogalmazták. nem az a lényeg, ki mennyire ismeri a bibliát, vagy milyen hívő, hanem, hogy észreveszi-e, hogy az ige ma is él, ma is akar megoldást adni a problémákra, és útmutatást nyújtani. azt a történetet játszottuk el, amikor jézus elnevezi simont péterré, azaz kősziklává. a hitetlen halászember felismeri jézusban a megváltót, és megváltozik az egész élete.

én szerettem volna kívülálló maradni, így azt gondoltam, én leszek a név, amelyet jézus tanítványának ad. leborítottam a fejem egy lepellel, és amikor jézus megszólította tanítványát, átadott engem neki, akkor felfedtem magam, és a kendőt karjára kötöttem. azt gondoltam, egy passzív szerep valóban passzív. de névként úgy éreztem magam, folyton figyelnem kell, a megfelelő pillanatot kivárnom, és akkor lépnem. emelkedett volt a pillanat, amikor a tanítvány felismerte, hogy jézus szereti és bízik benne. nevet adott neki, amelyet soha nem vesz vissza. a csoport minden tagjára nagy hatással volt a jelenet, de az is szabály, hogy erről nem szabad beszélni, így most csak azt írhatom le, amit én éreztem, én mondtam, tapasztaltam. a végén egy kis sétát kellett tennünk a templomkertben. gyűjtenünk kellett olyan szimbólumokat, amelyek az aznapi találkozást jellemezték. én sok mindent gyűjtöttem: egy követ, egy levelet, egy tobozt és egy ágat. minden teremtménynek isten adott nevet, amelyet el kell fogadnia, ami ellen nem lázadhat. a levél levél marad élete végéig. nem láttam még levelet, amely lázadt volna levélsége ellen. a kő is kő marad, teljesíti isten adta sorsát. csak az ember szokott lázadni istentől kapott szerepe, neve ellen.

jó volt ez a komoly-játék. két hét múlva foly. köv. már alig várom.

„zsidók 8:11 ismerd meg az urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig.”