anabaptista egyháztörténet órán a reformáció után kialakult helyzetről tanultunk. a hitükért üldözött embercsoportokról, akiket elevenen elégettek, kővel a nyakukban vízbe dobtak, csak azért, mert nem a katolikus papoknak adták a tizedet, hanem bibliát olvastak, imádkoztak, és kis gyülekezetükben különültek el. mivel mindenki üldözte őket, udvarokba tömörültek, ahol mindenkinek megvolt a saját hivatása, szorgalmasan dolgoztak, és senki nem válhatott földönfutóvá, mert törődtek egymással erkölcsileg, anyagilag, érzelmileg, mindenhogy. a történelmi feljegyzések alapján állíthatjuk, hogy elégedetlenség, lázadás vagy követelés évszázadokig nem ütötte fel a fejét közöttük. „kommunizmus” – súgta valaki mosolyogva. „mi a különbség a hívők önként vállalt közössége, kommuniója, és a kommunizmus között?” – kérdezte erre a tanár. „hát az, hogy míg a hívők csoportja azt mondja, ami az enyém, a tiéd is, addig a kommunizmus jelszava az volt: ami a tiéd, az enyém is. az első csoportot az önkéntes felajánlás, míg a második az önző kisajátítás motiválta.”

és, bár tudom, és az órán meg is vitattuk, hogy az efféle világból való kivonulás, elkülönülés nem vezet jóra, és előbb-utóbb megmerevedik (lásd amish-ok amerikában), én azért a lelkem mélyén mégis azt kérdem: nem lenne jobb a világ az „ilyenekkel”? nem lenne jobb elkülönülten, egymásra figyelve, önként bevállalt szabályok szerint élni, céllal, és tudva, hogy a közösség sosem hagy el, sosem magányosodik el az egyén? én úgy hiszem, ennek az életformának több előnye van, mint hátránya: józan, következetes szabályozás, béke, biztonság, szabdság. igen. a szabadság nem anarchia. a szabadság a határok ismerete, az azon belüli lehetőségek kihasználása.

efezus 5:8,11 „mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok. és ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel”