a végéhez közeledik szabadságunk, jövő héten megint meló. egy hajléktalanszállón dolgozom, érthető, hogy annyira nem vágyom vissza. nem volt ez mindig így. egy budai irodában dolgoztam, életidegen környezetben, kedves, konfliktusmentes kollegiális viszonyok között. aztán húsvét után elkerültem ebbe a másik irodába: a tizedik kerület gyomrába, a csöviszálló mellé.

egy keddi napon beléptem, körülnéztem, és konstatáltam: na jó, innen lépni kell. két diplomával, két nyelvvel (éljenek a mutánsok), kreatív aggyal éppen nem erre vágytam, pláne nem ennyi pénzért. az első munkanapon sem vécére nem mertem elmenni, sem enni nem ettem. felvilágosítottak, hogy nem árt sokszor kezet mosni, a tetvek erre gyakori jószágok, és a tüdőszűrőt is jobb megduplázni egy évben. ja! köszi. szal elkezdtem sms-eket, e-maileket írni: munkát keresek!

két hétig tartott ez a belső forrongás. még állásinterjún is voltam valami netes újságnál. aztán elkezdtem imádkozni, hogy változzon már valami, mert ezt így nem lehet bírni. meghallgattatott. egyik reggel kinyílt a szekrényem, és megint elővettem csini ruháimat. attól, hogy egy ilyen helyen melózom, még nem kell leharcoltan melóba mennem. szépen felöltöztem. bementem. kaját rendeltem, így nem kell az ottani tányérokból ennem. vettem tetűírtót és többször mostam kezet, na, mi van akkor. megváltozott a hozzáállásom. úgy gondolom, isten megmért ebben a szituációban is.

máté 25:21 „jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután”

isten kíváncsi volt arra, hogy csak a szám nagy, és verem a mellem, hogy én hívő vagyok, vagy tényleg teszek is valamit embertársaimért. eleinte nem volt könnyű emberségesen, krisztusi módon viselkedni. például egyszer odajött egy roma srác, és elkezdte nekem mondani, hogy ő nem tud elmenni dolgozni. én belül ezt ordítottam: „mivaaa’? engem nyolcévesen kipakoltak a földre reggel négykor, hogy kapáljak, és este négykor vettek be onnan, két hónapon át ez ment. ha én kibírtam, te is kibírod, hapsikám!” de aztán nem olvastam be neki. volt, hogy egy nőnek adtunk élelmiszercsomagot, de kevesellte, és visszajött hozzám, hogy megmondja, ő öngyilkos lesz, mert ilyen szemét emberekkel van tele a világ, mint amilyen én vagyok.

rendszeresen jönnek az utcán élők élelemért, és maró húgyszaguktól létezni sem bírok. hőbörögnek, istent káromolják, nekem pedig a bicska nyílik ki a zsebemben. aztán rájövök, hogy jézusnak sem volt bicskája. sem a zsebében, sem a kezében. ő nem így viselkedne. azóta próbálom unodoromat leküzdeni, megkeményedni, sőt még kedvesen is bánni azokkal, akik hozzánk fordulnak segítségért. mert jézus is így tenne. néha meg kell erőltetned magad (nem könnyű mosolyogni egy fogatlan, áporodott emberre), ha krisztushoz akarsz tartozni. nem könnyű. de nem is lehetetlen.

istennel semmi sem mission impossible.