myjesus

első nagymamamám életből való távozásakor öthónapos embrió voltam, a másodikat pedig tízévesen vesztettem el, amikor hatvanhat évesen elvitte őt a harmadik infarktus. ezt követően is számos temetést „asszisztáltam végig” életem különböző korszakaiban: idegenekét, rokonokét egyaránt. mindig nagy volt a sírás-rívás. az embereknek fáj, ha egyedül hagyják őket ezen a földön (hiszen a halottnak már nem fáj semmi, őt nem kell sajnálni, siratni). fáj nekik, hogy nem mondták az elhunytnak elégszer „szeretlek”, nem bocsátottak meg neki, vagy nem kértek bocsánatot. remélhetik csupán (bizonyosságot nem tudnak szerezni róla), hogy „elég jó volt” az illető ahhoz, hogy isten bebocsássa őt a mennybe. csupa bizonytalanság, rendezetlenség, keserűség uralta az egészet.

megtérésemkor megértettem isten egyszerű, logikus, és megnyugtató üdvtervét. ő azért küldte el jézust, hogy meghaljon mindenki bűnéért, feltámadjon (=megmutassa hatalmát a halál, a maga és mindenki halála felett) kiengesztelje istent az emberek vétkeiért, engedetlenségéért. aki ezt elfogadja, elhiszi, és vallja, hogy jézus minden élő ura, az üdvözül, és örök élete van. a halál az élet velejárója itt a földön, mindenki meghal, de, ha valaki jézusban hal meg, a mennybe jut. ez a bizonyosság jó, megnyugtató.

tehát, gondoltam magamban, egy hívő ember temetése jelentősen másként kell, hogy kinézzen, mint egy világié. hiszen szomorú a halál, de ott a bizonyosság, hogy a mennyben várja őt egy megdicsőült test, és láthatja az urat színről színre. múlt hét végén meghalt édes drágám nagymamája. ezt a picike, hajlott hátú baptista asszonyt egy éve, menyegzői meghívónk átadásakor láttam először. a biblia ott volt az asztalán. és a szívében. és a száján. nagylelkűsége nem volt kétséges, közelgő egybekelésünket egy nagy címletű pénzzel támogatta, pedig, gondolom, ő sem úszott a földi javakban. most szakadó hóesésben indultunk egerszólátra, hogy elbúcsúzzunk tőle. jelen volt a család, ismerősök, a gyülekezet. páran el is sírták magukat. („nincsen többé anyukám!” – zokogta pár nappal korábban édes drágám anyukája, aki sokkal méltóbb annál, hogysem „leanyósozzam”.) de az egész olyan más volt. az énekek arról szóltak, hogy jézussal vár az örök élet, és az itt pihenő test nyugodtan várja jézus újbóli eljövetelét, amikor is feltámadnak azok, akik krisztusban haltak meg. a fekete terítőt elborította a hó, és mikor elvették róla a bibliát, annak helye ott maradt. a halál, az elmúlás, a tél folyton pusztít, de az isten szava maradandó nyomot hagy rajta: az életet.

1 thesszalonika 4:13-18 „nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől,  kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységök. mert ha hisszük, hogy jézus meghalt és feltámadott, azonképen az isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a jézus által ő vele együtt. (…) mert maga az úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a krisztusban; azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az úrral leszünk.”

jelenések 14:13 „boldogok a halottak, a kik az úrban halnak meg mostantól fogva. bizony, azt mondja a lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól”