johanna és péter menyegzőjére voltunk hivatalosak az újpesti imaházba. a menyasszony és a vőlegény testvérei a "szerepeket" felosztva reményik sándor egy csodás versét szavalták el.

egy lélek állt...

egy lélek állt az isten közelébe'
s az örök napsugárban reszketett
és fázva félt,
mert érezte, hogy vonzza már a föld,
és keserűn kelt ajkán a "miért",
mikor az isten intett neki: "készülj!

valaki ott lenn meg akar születni,
neked szőtték e színes porhüvelyt:
pici kezeket, pici lábakat;
és most hiába, le kell szállanod,
öröktől fogva te vagy kiszemelve,
hogy e testet betöltsd,
mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

s szólt a lélek: "én nem akarok menni!
én boldog vagyok veled, istenem;
mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
mit vétettem, hogy le kell szállanom,
s elhagynom búsan és reménytelen
az angyalokat, testvéreimet?
mit vétettem, hogy le kell szállanom,
s felöltenem a gyötrő nessus-inget,

a meghasonlás örök köntösét,
a nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
ki bor vagyok: a végtelennek vére,
s láng, mely üveg alól is égig ér:
mit vétettem, hogy bezársz engemet
kehelybe, amely megrozsdásodik,
s ampolnába, mely romlandó cserép?!"

és szólt az isten szigorún: "elég!
a törvény ellen nincsen lázadás!
ha milliók mentek panasztalan,
talán te légy kivétel?
mint a fiókát az atyamadár:
kivetlek. tanulj meg jobban repülni,
s jobban becsülni meg az örök fészket!"

s az ige alatt meggörnyedt a lélek.
szomorún indult a kapu felé,
de onnan visszafordult: "ó uram,
egy vágyam, egy utolsó volna még;
egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
szerettük egymást véghetetlenül,
tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
szeretném viszontlátni odalenn,
ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
s felelt az úr:

"menj és keresd! lehet, hogy megtalálod."