myjesus

még nászutunkon, az egyik benzinkútnál vettünk két babszemet. nem átlagos babszemek voltak ezek: az egyikre a férjem, a másikra az én nevem volt írva. el sem tudom képzelni, hogyan csinálnak ilyeneket, de a lényeg, hogy el kell ültetni, és két hét múlva kibújik a földből, szárba szökik és naaagy leveleket ereszt, a babon pedig szépen olvasható a név.

ezt a két hetet, amíg a babok ki nem nőttek, alig bírtuk ki. a faforgács-szerű föld, amibe ültetni kellett, elég laza volt, így utólag bevallom, hogy néha meg-megkapargattam, hátha hamarabb kibújik a termés. persze nem. most itt van előttem, egy cserépbe ültettem a kettőt, és egy szív alakú kacsra futtattam fel a napról napra hosszabbodó növényt.

nyolc éves voltam, amikor arra kértem a mamámat, vigyen templomba. elvitt, és ezzel megkezdődött „vallásos életem”. az évek alatt eltávolodtam istentől (vagy soha nem is voltam hozzá olyan közel?), felnőtt koromra hitem vallásossággá aljasult. huszonnégy évesen elmentem angliába, ahol végre megismertem az úr jézust, az élet értelmét: isten dícséretét. a gyermekkorban elültetett mag beérett. a mamám meghalt, amikor tízéves lettem. csendben, hálát nem várva elültette a magot, és elment. sosem tudhatta meg, hogy mi lett a vetésből. sosem tudom meg, hogy „megkapargatta-e a magot”, hogy tudakolta-e istennél, hogy „lesz-e belőlem érett búzakalász”. elment, és odabízott az úrra. tizenöt évvel a halála után eljött az aratás. a mamám, akit elképesztően fiatalon, de misszióját teljesítve, a harmadik szívinfarktus vitt el, tudta jól:

márk 4:26-29 „úgy van az isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. és alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképen. mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes buzát a kalászban. mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert

az aratás elérkezett.”