egyik kolléganőm nemrég találta meg élete szerelmét egy ameikai misszionárius személyében. nem sokkal később "utána ment" romániába, ahol a férfi szolgál. ő is elkezdett tanulni, belevetette magát a misszióba, és nemrég ezt a beszámolót küldte:
"karácsony környékén többször kimentünk iasi mellett a kis faluba, amit korábban említettem.(...) egy karácsonyi történetet is elmeséltünk nekik, amit másnap az egyik kisfiú minden nehézség nélkül újra elmondott nekünk, tehát tényleg figyeltek! reméljük, idővel gyümölcsöt terem az üzenet a szívükben.
minden gyerek, aki eljött, kapott kisebb-nagyobb karácsonyi ajándékot tőlünk. arra kértük őket, hogy amit kapnak, osszák meg másokkal is. később örömmel hallottunk néhány történetet arról, hogy bizonyos gyerekek eleget is tettek ennek a kérésünknek. több nagyon nehéz körülmények között élő családot is meglátogattunk. vittünk nekik élelmiszert, elbeszélgettünk velük, imádkoztunk értük. mindenhol nyitott szívvel fogadtak minket. egyes családok háza csak lovas kocsival volt megközelíthető, így újra megtapasztalhattam, milyen hatalmas kényelemben élünk mi, magyar átlagemberek, mégis mennyire elégedetlenek vagyunk sokszor.
ezek az emberek nem panaszkodtak, pedig nagyon szegények. a szívük azonban szomjas volt istenre.
hálás vagyok istennek, hogy velünk volt, és ezeket a kedves embereket megismerhettük, és megoszthattuk velük, amit istentől kaptunk, fizikai és lelki javakat egyaránt."
jó ilyet olvasni. jó, hogy vannak még előttünk példák.
már kezdtem félni. :(
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.