myjesus

a hétvégét barátainknál töltöttük pápa kedves kis városában. természetesen a jószág is velünk tartott. egy-két apróságot eltekintve nagyon jól viselte az ottlétet, a kirándulást, és a vasárnapi istentiszteletet is (melyet gyakorlatilag végigszundított).

a gyülekezeti alkalom előtt felkértek bennünket arra, hogy az igehirdetés előtt röviden beszéljünk azokról a dolgokról, amelyeket isten tett velünk. édes drágám kiment a közösség elé, és fél karján az alvó ebbel, elmondta, ő mi mindent tanult istenről a kutyával való foglalkozásunk során. ahogyan ő tartja a kiskutyát, úgy tart minket erős, óvó karján isten. ő pontosan tudja, mi kell nekünk, mire van szükségünk (még akkor is, ha mi azzal, amit ad, sokszor nem értünk egyet), mi pedig, gazdiként csupán csak sejthetjük, hogy mi jó ennek a kis állatnak. mindent megteszünk, hogy jó legyen neki, pedig nem is mi teremtettük, nem is a mi tulajdonunk (hiszen csak nevelőszülei vagyunk tíz hónapig)... hát hogyan ne gondoskodna rólunk tökéletesen a teremtő isten, az a személy, akié vagyunk, aki egyedivé és utánozhatatlanná formált minket, és aki tökéletesen ismeri az igényeinket?!

ahogyan pedig ez a jószág tökéletesen megbízik az őt tartó kézben, ugyanúgy kell(ene) hinnünk nekünk is, hogy isten, aki megteremtett minket, életet adott nekünk, és erre a világra hozott bennünket, gondoskodni fog rólunk, és soha el nem hagy, le nem ejt!

vajon tudok-e ennyire az úrra hagyatkozni? tudok-e mélyen, békében elszunnyadni a karjaiban, tudva, hogy semmi baj nem érhet, még álmomban, ebben a kiszolgáltatott helyzetben sem? bízom-e abban, hogy a teremtőm ellát mindennel, ami az élethez elengedhetetlenül kell? vagy a szívem mélyén még mindig ott a terv “vész esetére”, hogy magam mentsem meg önmagam, és a bankban ott a félretett pénz, hogy vész esetén az tartson meg?

zsoltárok 37:5 “hagyjad az úrra a te útadat, és bízzál benne”

zsoltárok 71:5-6 „te vagy az én reménységem, oh uram, istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva! reád támaszkodom születésem óta; anyámnak méhéből te vontál ki engem”

ha finoman akarnék fogalmazni, akkor is azt mondanám: a jelenleg hét hetes, tíz hónapig nálunk élő, vakvezetőnek tanuló kiskutya érkezésével felborult az életünk. a kis jószág az éjszakai többszöri ürüléktakarításon, és a hajnali négy-ötkor bekövetkező ébredéseken kívül, a korlátozott mozgási lehetőségeken át (boltokba, bankba, egyéb épületekbe kutyát bevinni tilos, szállodában kutyabarát szoba szükségeltetik) számtalan új korlátot hozott az életünkbe. persze, ennél sokkal több örömet is, ezt, gondolom, mondanom sem kell.

ezen az eben keresztül isten sok-sok mindenre megtanított az első egy hét alatt. ha elfogadom, (márpedig elfogadom), hogy isten valamilyen formában a látássérültek felé hívott el, vagyis, hogy ezt a küldetést bízta rám, akkor az azt jelenti, hogy meg fog segíteni ennek a kutyának a nevelésében is, és a szívemet még közelebb fogja hozni a látássérültekhez.

a következő dolgokat tanultam meg az elmúlt hét alatt:

1)      ha isten elhív valamire, az még nem jelenti azt, hogy mások egyet értenek veled. érhet kritika, rosszallás, lenéző megjegyzések, megalázás, te mégis azt érzed a szívedben, hogy jó úton jársz. (édesanyám őszintén megkérdezte, hogy ugye, megbántuk már, hogy ilyen nagy fába vágtuk a fejszénket. és megjegyezte, hogy talán nem éppen tökéletes az időzítés…)

2)      az isten elhívásában, küldetésének teljesítésében sok öröm van, de rengeteg lemondás, és nehézség is. ki kell lépnünk a komfortzónánkból, ha istent akarjuk követni. (egy többkilós, dobozban nyüszítő kutya szállítása a villamoson, vagy a folyós, meleg kutyakaka összeszedése nem éppen üdvrivalgással kísért cselekedet)

3)      ha isten elhív valamire, előtte felkészít a küldetésre. türelmet ad, bölcsességet, és mindenek feletti békét. kapukat nyit. nem neked kell feszegetni: megnyílik „magától”. egyszer már volt róla szó, hogy lesz egy ilyen vakvezető tanoncunk. akkor „valamiért” nem úgy alakult. nem nyíltak ki kapuk. most jött el az idő. most lettünk rá készek?!

4)      vannak nehézségek, amelyeket isten szándékosan elfed a szemünk elől, még mielőtt a munkájába lépünk. ezt azért teszi, hogy ne hátráljunk meg, ne okoskodjunk, ne szorongjunk, hanem merjünk belevágni.

5)      mindenkinek van elhívása, küldetése (csak maximum nem akar belevágni, vagy nem is tudja, hogy neki keresnie kellene az övét). egyik feladat sem fontosabb, vagy kevésbé fontos isten szemében. az ezerfős csarnokban megtartott előadás, a kórházi ágytálcsere, vagy a vakvezető kutya nevelése, netán a gyülekezeti vécé heti kitakarítása hitből jövő cselekedetek, amelyek, ha valóban lelkes szívvel végzik őket, isten szemében egyenrangú tettek. nagyságrendi különbséget közöttük csupán az emberek tesznek.

6)      nem beszélni kell isten munkájáról, követéséről, hanem beleállni, cselekedni azt. ezt főleg magamnak mondom, hiszen szeretek mély, bátorító „lelki” könyveket elolvasni, azoktól fellelkesülni… aztán nem tenni semmit. istent azonban a vele való beszélgetésben, és az érte tett cselekedetekben lehet igazán megismerni. a látássérültekről, sorsuk jobbá tételéről elméletben lehet beszélni, de ha nem követi tett (mint eddig javarészt az én esetemben), akkor mit ér az egyáltalán?

jakab 1:22 „legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.”

olyan régen írtam már blogot, hogy magam sem emlékszem rá, és olyan sok dolog történt velem, velünk, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a mesélést. több meghatározó esemény közül kettőt emelnék ki: a keswick-i bibliakonferencián eltöltött egy hetünket, és családunk új tagjának érkezését.

háromnegyed éves „eredménytelen próbálkozás” után úgy döntöttünk édes drágámmal (pontosabban: addig kérleltem, míg már ő is akarta…), hogy elmegyünk az utcánk végében található klinikára, ahol babára váró párokat vizsgálnak ki. az első sokk a recepción ért: a pultnál egyik legkedvesebb gimis barátnőmet pillantottam meg, akiről perceken belül kiderült, hogy ezen a helyen dolgozik már egy éve. másfél órás eltéréssel ugyanazon az utcán lépkedtünk végig már tizenkét hónapja, és mégsem találkoztunk, egészen mostanáig. kedvesen, határozottan és rögtön intézkedett, kiválasztotta, hogy ki foglalkozzon velünk.

tegnap éjjel sokáig nem tudtam elaludni, ezért megnéztem egy filmet. derült égből szerelem, vagy valami efféle volt a címe, és egy férfiról szólt, aki három évvel azelőtt elvesztette a feleségét. autóbaleset történt: a szakadó esőben, egy kutya miatt egy oszlopnak csapódtak, és a nő azonnal meghalt. a férfi összeszedte magát (gondolhattuk ezt a film elején), és könyvével, előadásaival másokon próbál segíteni, akik szintén elvesztették valakijüket. a nép megbabonázva hallgatja, de ha jobban megfigyeljük, a tanfolyam hatására kissé furcsán dolgozzák fel a veszteségüket: egy nő például férje hamvaiból megsüti egykori társa kedvenc süteményét.

lesznek, akik a következő sztorira annyit mondanak: na, persze, szerencséje volt, ennyi. lesznek olyanok is, (akik hisznek az ima erejében), akik újabb megerősítést kapnak arról, hogy isten, aki a fület teremtette, hall is, sőt meghallgat (és válaszol).

minden vasárnap, közvetlenül az istentisztelet előtt van arra lehetőség, hogy aki szeretné, elmondhatja, miként tapasztalta meg az elmúlt időben isten szeretetét, gondoskodását. ebből a bizonyságtételből aztán mások erőt meríthetnek, erősödhet hitük. számomra mindig egy feledhetetlen élmény, ha az a lány gurul ki bizonyságot tenni, akiről már régebben is írtam (és aki egy súlyos betegség miatt veszítette el az egyik lábát, ezért van kerekesszékbe kényszerítve).

most elmesélte, hogy néhány nappal ezelőtt tömegközlekedéssel akart eljutni valahova, de útközben egy járdaszigetről lecsúszva, kitört a kerekesszékének az egyik első kereke. a „defektre” már fel volt készülve, pumpa és gumiragasztó volt a táskájában, de csavarhúzó és a kerekekhez szükséges speciális csavarok nem voltak nála. leült egy szűk járda melletti falhoz, és felhívta a testvérét, de mivel az az ország másik felében járt éppen, nem tudott rajta segíteni. a lány kétségbe esett, és imádkozott, hogy ott, a blaha lujza tér kellős közepén hadd találjon valahogy egy autószerelő műhelyt (ez mondjuk elég esélytelen, lássuk be…). rövidesen arra járt egy férfi, akit nagy bátran megszólított. kiderült, hogy a férfi a nemtommilyen egyetem mérnöki karának valakicsodája, és a lány éppen ennek a karnak a hátsó bejáratánál ült kétségbeesve. a férfi segített neki bejutni az egyetemre, ahol rögvest megszerelték a kerekesszékét, sőt, speciális csavarokkal és csavarhúzóval is ellátták a biztonság kedvéért, és a jövőbeni balesetek elkerülése érdekében. ennyi a történet. egy hétköznapi csoda.

márk 11:24 „amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek.”

néha roppant nehéz tisztán látnom abban a kérdésben, hogy isten mit vár el tőlem, mekkora felelősséget ró rám ebben a földi életben. például, amikor megnyugszom abban, hogy „elég”, ha neki tetsző életet élek (lásd 1péter 1:15 „szentek legyetek teljes életetekben”), és törekszem a becsületes, szerény, mégis sugárzó, mások számára is példaértékű életre (ami nem könnyű!), akkor eszembe jut a nagy misszióparancs, hogy ti. „menjetek el szerte a világba, és beszéljetek jézusról, és tanítsátok őket a hit útjára”. tehát akkor nem elég individuálisan, vagy maximum család szintjén isten szerint élni, ki kell lépnünk, és beszélnünk kell jézusról másoknak is, hogy megismerve őt, nekik is szabadabb, békésebb életük legyen?!

aztán, amikor például megnyugszom abban, hogy egy embernek elmondtam jézus örömhírét, és „kész”, megtettem, ami tőlem telt, a többi rajta áll, hiszen isten szabad akaratot adott neki, akkor belém hasít az ige, mely szerint az igével elő kell állnunk alkalmas, alkalmatlan időben… tehát bárkivel, bárhol, bármikor találkozom, beszélnem kellene az úr dolgairól, arról, ahogyan engem megváltott, megváltoztatott, és arról, hogy ez a boldogság bárki számára, bármikor elérhető.

akkor hát hol vannak a határok? és egyáltalán: tudok én valamit tenni isten országáért, vagy, mivel ő hatalmas és szuverén, bármit teszek én, ő akkor is megcselekszi, amit eltervezett a világ kezdetén?

ha azt hinném, hogy istennek mindegy, mit teszek, vagy hogyan élek én, ő akkor is kivitelezi a tervét, akkor azt mondanám, hogy isten maga a „sors”, az a végzet, ami akkor is bekövetkezik, ha az ember „fejre áll”. de ezt nem teszem, mert nem hiszem, hogy van megváltoztathatatlan, minden áron bekövetkező „sors”, hanem abban hiszek, hogy istennél mindig van visszaút, kiszállás, szakítás a „végzettel”, mindig van (jó irányba történő) változtatási lehetőség. így azt gondolom, hogy van felelősségünk abban, hogy milyen életet élünk itt a földön. isten munkatársai vagyunk abban a feladatban, hogy országa már itt a földön eljöjjön, vagyis, hogy az emberek élete boldogabb legyen. egy istent választó ember, aki elmegy egy szeméttelepen élő kolónia közé, és megtanítja élni, játszani, szeretni, olvasni és számolni az ottani gyermekeket, az megváltoztat egy (vagy több) sorsot, isten tetszésére.

isten munkatársai vagyunk azért is, mert ő arra kér minket, hogy szüntelenül imádkozzunk. a betegekért, a családunk megtéréséért, az ő népéért… neki nagyon nem mindegy, mi van a szívünkben: eszetlen tobzódás a földi javakban, vagy szeretet és aggodalom a másik emberért? az imával kifejezzük felé, hogy nem a testi dolgokra nézünk, nem azok fontosak nekünk, hanem az isteni, örökkévaló dolgok. isten azt mondta, hogy imáinkkal siettethetjük az örök boldogság eljöttét: vagyis a vele való, fájdalom, könnyek és szeretetlenség nélküli létet. ez a felelősségünk. ez a szerepünk a földön. a másokért élés, és az imádkozás. nem kis feladat.

1korinthus 3:9 „isten munkatársai vagyunk”

még angliában történt, hogy howardtól, az egyetemi lelkésztől kaptam egy jegyet a muyiwa & the riversongz koncertre. a szomszéd városka baptista imaházában volt az alkalom. amikor végre megtaláltuk a helyet, és beléptünk, igazán megdöbbentünk: a magyar lányon kívül, akivel mentem, kábé még vagy öten „világítottunk” (már, ami a bőrszínt illeti). a többiek feketén, színes törzsi népviseletbe öltözve, turbánnal a fejükön, izgatottan várták a kezdést.

az előadó egy nigériai férfi volt, a vokálban is csak afrikai lányok szerepeltek… jó kis estének néztünk elébe. olyan istenimádatban, dicsőítésben sem előtte (mondjuk ez nyilvánvaló, hiszen akkortájt tértem meg), sem azóta nem volt részem.

a koncert közepén az énekes előrelépett, és közölte, hogy most zenésztársai fognak bemutatkozni. gondoltam, most villantják fel, honnan jöttek, milyen iskolákat végeztek, hány fellépésen vannak túl, és hasonlók.... de nem ez történt. az első lány egy rövid dallamot énekelt el isten dicsőségéről. aztán visszalépett a sorba, és jött a következő lány, aki hasonlóan az előbbihez, egy rövid dallammal mutatta meg, hogyan imádják a hangszálai a teremtőt.

mostanában figyelem az emberek bemutatkozását. azt, ahogyan az orvos kikéri, hogy ő nem doktor úr, hanem főorvos úr. azt, amikor valaki kilép valahova, és arról kezd el beszélni, hogy hány diplomája és nyelvvizsgája van, vagy hány ember dolgozik „alatta”. nyilván, ha ez tény, el fogja mondani, nem fog álszerénykedni, és ne is tegye. de vajon tényleg ez a legfontosabb az életben? ez vagyok én? az mutatja meg, hogy ki vagyok, hogy hol töltök be vezető szerepet? mi lenne, ha valaki egyszer kilépne a színpadra, vagy egy embercsoport elé, és nem a pozitívumokat emelné ki, hanem csak a hibáit és a mulasztásait? hiszen az is ő, nem?

mi lenne, ha ki mernék állni, és nem azt mondanám el, hogy angliában kaptam diplomát, és főszerkesztője vagyok egy lapnak, hanem mondjuk így adnám elő magam:

„xy vagyok, békés megyéből származom. gyermekkoromtól kezdve mindent elkövettem, hogy ne azt kelljen csinálnom, mint a szüleimnek: hogy ne kelljen földet túrnom. volt idő, hogy le is néztem a kétkezi munkát, és főleg azt utáltam, hogy nekem ilyen megalázó dolgot kell csinálnom. az iskolában puskáztam és az egyik osztálykiránduláson szellemet idéztünk a barátnőimmel. aztán elmentem egyetemre, és rögtön be is pasiztam, hogy végre tizenkilenc évesen nekem is legyen már valakim. ezt követően még egy pár férfivel paráználkodtam, ilyen-olyan szinteken (valakivel fizikálisan, valakivel „csak” szóban, pillantásokkal). ocsmányul beszéltem éveken át, olyan szinten, hogy már mások pirultak el helyettem. mivel sikertelen voltam a szerelemben (mindig elhagytak), szidtam a férfiakat, magamban és nyíltan, írásban és szóban egyaránt. gyűlöltem a testemet, ezért éheztettem magam, és hashajtó teával faragtam le a nőies vonalat földi testemről (lélekben sosem voltam igazán nő, gyűlöltem ezt a létet). aztán annyira vágytam az elismerésre és a szeretetre, hogy elmentem angliába, ahol azt hittem, majd jobb lesz nekem… és tényleg jobb lett, de nem a diploma miatt, hanem azért, mert találkoztam keresztényekkel, akik jézust a barátjuknak mondták, és a bibliát használták lelki táplálékként. vettem hát én is egyet, elkezdtem olvasni, és a sorok között találkoztam jézussal. bocsánatot kértem tőle mindenért, és behívtam az életembe. azóta élek. ez vagyok én. vele vagyok magam.”

2korinthus 10:12, 17-18 „nem merjük magunkat azokhoz számítani, vagy hasonlítani, a kik magukat ajánlják; de azok magukat magukhoz mérvén és magukhoz hasonlítván magukat, nem okosan cselekesznek. a ki pedig dicsekszik, az úrban dicsekedjék. mert nem az a kipróbált, a ki magát ajánlja, hanem a kit az úr ajánl.”

tegnap munka után kimentünk fótra. nem találtunk otthon senkit, de ez így, nyáron nem is meglepő: anyóskám, ha teheti, kint szorgoskodik a kertben. meglátogattuk hát, és „természetesen” a cseresznyefa tetején találtuk. érkeztünk láttán lemászott a létráról, és megmutogatta sebeit: két nap alatt kétszer esett le a fáról. nem panaszkodott, inkább elvezetett minket a ládákba szedett meggyekhez és cseresznyékhez, és megmutatta az eper és ribizlitermést is, hadd gyönyörködjünk bennük. az édenkert lehetett még ilyen szép, áldásoktól roskadó.

legújabb keresztszemes munkáim:

hétfőn lesz négy éve, hogy édes drágám megkérte a kezemet. úgy rémlik, hogy annak idején nem írtam erről részletesen a blogban, így most, az évforduló emlékére ezt pótolom.

tíz napja betegeskedem. hét teljes napig állandó lázzal küzdöttem, mára ez napi pár órás hőemelkedéssé “csendesült”, mellé társult még egy állandó orrfújás, és az, hogy minden éjjel álomba köhögöm magam. ez idő alatt voltam bánatos, reményteli, ideges, cinikus, levert, dühös és türelmetlen is. egy ilyen "reménytelen" pillanatban kértem arra pásztorunk feleségét (aki egy budapesti kórházban dolgozik főorvosként), hogy segítsen eljutni “valahova”, ahol kivizsgálnak.

rögtön a segítségemre sietett, és beutalót szerzett a lázambulanciára, valamint a fül- orr- gégészetre. sőt, el is kísért ezekre a helyekre. még soha nem sétáltam köpenyes orvos oldalán, ezért nem volt alkalmam megtapasztalni, mekkora tekintélye van egy ilyen személynek. “ne haragudjon, főorvos asszony, de…” – szólította meg egy kollégája. “doktornő, meg tudná mondani, hogy…” – fordult hozzá kétségbeesetten egy, a hatalmas épületek között eltévedt beteg. úgy tűnt, mindenki az én mindentudó kísérőmtől várt megoldást, és senki sem felejtette el megadni neki a maximális tiszteletet. a fehér ruha a kórház egész területén azt jelenti: “szuverenitásom van, tekintélyem elismertetett”.

a biblia azt mondja, hogy ugyanez a hatalom, szeretettség és tekintély lesz mindenkié, aki majd a mennybe jut, isten királyi széke elé. a biblia szerint aki belátja, hogy bűnös, és szüksége van isten bocsánatára, és aki (akár élete utolsó pillanatában) megvallja jézust megváltójának, az a mennybe kerül. ott pedig isten, ezért az embertől felé irányuló viszont-szeretetért, megvallásért fehér ruhába öltözteti őt. minden ember, aki igent mondott istenre a földön, fehér ruhába öltöztetik a mennyben, amely kifejezi: “szuverenitásom van, jelenlétem elismertetett”.

jelenések könyve 7:9-10 “ímé egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyi szék előtt és a bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak; és kiáltanak nagy szóval, mondván: az idvesség a mi istenünké, a ki a királyi székben ül, és a bárányé!”

jelenések könyve 7:13-14, 16-17 “ezek, a kik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek? (…) uram, te tudod. (…) ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a bárány vérében. nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: mert a bárány, a ki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl isten az ő szemeikről minden könnyet.”

egy eléggé pörgős időszak áll mögöttem (mondjuk mikor nem?). terveztem is, hogy rövidesen tartok egy kis pihenőt… de a testem nem tudta megvárni ennek bekövetkeztét, és azonnali megálljt parancsolt. három napja éjjel-nappal lázban égve töltöm időmet. álmatlan éjszakáimat egész napos alvás követi, melyet néhány munkahelyi telefon és pár olvasással töltött negyedórácska szakít meg csupán. de van ennek jó oldala is.

így sikerült ugyanis befejeznem wumbrand: megkínozva krisztusért című könyvének olvasását. a mű egy, a kommunista éra idején, tizenhárom év börtön után nyugatra szabadult keresztény lelkész írása.

nehéz szavakba önteni azt a rengeteg borzalmat, amelyet a kommunizmus ateista vezetői okoztak a jézusban hívőknek. a könyv írója így fogalmaz: „a pokol minden bibliai leírása és dante alvilágának minden kínjai mind eltörpülnek, ha a kommunista börtönök kínzásaihoz hasonlítjuk. attól félek, megállna a szívem, ha újból el kellene ezeket mondanom.”

a talpverő, köröm- és fogkihúzó tortúrák, valamint a többszörösen elkövetett nemi erőszak hallatán egyesek talán már nem is csodálkoznak. a keresztényeket a kommunista börtönökben keresztre feszítették, majd az őrök a megfeszített testek felett végezték el a szükségüket.

ennek ellenére a hívők nem voltak restek beszélni őreiknek a szabadító jézusról. sokan a kínzók közül hívőkké lettek, és rövidesen maguk is ott sínylődtek a börtöncellában.

az egyik megtért őr így imádkozott jézushoz: „ó, isten, milyen nagyszerű fickó vagy! ha a te helyedben volnék, és te az én helyemben, én bizony soha nem bocsátanám meg neked a bűneidet. de te tényleg egy klassz fickó vagy és én teljes szívemből szeretlek!” azt hiszem, a mennyben minden angyal abbahagyta, amit csinált, hogy hallja ezt a fennkölt imát egy tiszttől.”

a testileg meggyötört hívő lelkek a börtönben is tartották, megélték az istennek tetsző életet. „amikor heti egy szelet kenyeret és napi egy tányér kosztos levest kaptunk, elhatároztuk, hogy még ebből is lelkiismeretesen tizedelünk. minden tizedik héten elővettük a szelet kenyeret és odaadtuk a gyengébb testvéreknek, mint tizedünket az úrnak.”

megkapó az az egyszerűség, ahogy ezek az üldözöttek imádják istent: „nekünk a földalatti egyházban nincsenek katedrálisaink. de szebb-e bármely katedrális, mint a menny égboltja, amelyre néztünk, amikor titokban összegyűltünk az erdőben? a csiripelő madarak helyettesítik az orgonát. a virágok illata volt a tömjénünk. és a börtönből nemrég kiszabadult rab szakadt ruházata ünnepélyesebb volt, mint a pap legszebb palástja. a hold és a csillagok voltak a gyertyáink. az angyalok voltak a ministránsok, akik meggyújtották azokat. soha nem tudom szavakkal leírni ennek az egyháznak a szépségét!”

számomra az volt a megdöbbentő, hogy ebben az érában is ezrek, tízezrek gyakorolták a hitüket, sőt, erről még beszélni is mertek. és ami még szintén sokkoló, az az, hogy ezek a hívők joggal hittek abban, hogy ha bátrak lesznek, és kiállnak jézusuk mellett, azzal nagy hatást érhetnek el ellenségeik életében is. sorra tértek meg kínzók, őrök, ateisták, vezetők, pártfunkcionáriusok.

„néha, mikor azokat hallgatjuk, akik olyan hangosan tagadják az istent, szinte úgy tűnik, hogy azt tényleg úgy is gondolják. de az élet hamarosan megmutatja, hogy közülük sokan, bár ajkukkal még istent átkozzák, a szívükben hatalmas vágyat táplálnak iránta. és néha szinte kihallod a szívük sóhajtozását.”

(összehasonlítva "szenvedésemet" az övékkel, be kell látnom, hogy nincs okom panaszra. köszönöm, uram, hogy erre is megtanítottál.)

filippi 1:20-21 „remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. mert nekem az élet krisztus, és a meghalás nyereség!”

nem paktumok és nem kongresszusok,

nem új törvények, nem a régi jog.

nem egy bíróság nemzetek felett,

nem új betűk, nem újabb kötetek.

nem genf, ó nem, és nem is hága,

jöhet-e üdv ilyen világra?

négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:

örök békének ezt hívják, csak ezt.

pénteken részt vettem egy, a fogyatékosok hitélete témakörében megrendezett konferencián. ezt a találkozót már húsz éve minden esztendőben megrendezik. tavaly éppen ebben a témában írtam a szakdolgozatomat, de sajnos nem jutott el hozzám a találkozó híre. idén azonban igen, így időben jelentkeztem, és szabadnapot kivéve, elmentem a bárczira.

tíz előadást hallgathattunk végig, mindegyiket más-más fogyatékossági területen dolgozó előadótól. egyikük videót is mutatott a szellemi fogyatékos fiatalok dicsőítő énekéről, imájáról és szentmiséjéről. megindító volt, hogy az ún. „épek” sokszor „túlokoskodott”, filozofikus, elutasító isten-megközelítése helyett hogyan imádják ők, (az ún. „fogyatékosok”) egyszerűen, leplezetlenül az ő teremtőjüket. persze, rosszmájúan lehetne azt mondani, hogy fel sem fogják, hogy mi történik velük, hogy mit is mond a szájuk… pedig ez nem így van. az egyik előadó tesztelte is ezt: megkérdezte az egyik fiataltól: „szoktál imádkozni?” ő: „szoktam imádkozni.” újabb kérdés: „isten jó?” ő: „isten jó”. hogy a kérdező leleplezze, vajon szolgai ismétlés-e a fiatal válasza, vagy érző szív rejlik mögötte, így érdeklődött: „isten rossz?” a szellemi fogyatékos lány megállt, döbbenten ránézett, majd kerekre nyílt szemekkel, lassan ezt mondta: „nem, isten soha sem rossz.”

isten a roncs testben élő, lelkileg megnyomorított emberek szellemét, vagyis azt a területet, mely istenhez kapcsolódhat, fenntartja magának, oda be tud férkőzni, ha valaki igent mond az ő szerető-megmentő személyére. a fogyatékosok szelleme is megszólítható, ők is tudnak hinni, imádkozni, és imádni a mennyei atyát, és így a mennybe jutni. sokszor könnyebben és természetesebben teszik ezt, mint sok, magát épnek nevező.

nincsen tehát mentségünk isten elutasítására, és érvényét veszti az a kifogás is, hogy isten nem elérhető, nem mutatkozik meg. a biblia azt mondja, isten mindenkinek beleültette a szívébe az istenismeretet, a vágyat az istennel való kapcsolatra, legyen az „ép” vagy „fogyatékos”. a válasz pedig, hogy erre a hívó szóra igennel vagy nemmel felelünk, a mi egyéni felelősségünk.

5mózes 30:11-14 „e parancsolat, a melyet én e mai napon parancsolok néked, nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled. nem a mennyben van, hogy azt mondanád: kicsoda hág fel érettünk a mennybe, hogy elhozza azt nékünk, és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? sem a tengeren túl nincsen az, hogy azt mondanád: kicsoda megy át érettünk a tengeren, hogy elhozza azt nékünk és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? sőt felette közel van hozzád ez íge: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt.”

abban a pillanatban, ahogy megérkezett az e-book olvasóm, kitört rajtam az olvasási láz, és azóta sem hagy alább. persze, a kütyü megszerzése előtt is olvastam ám, de akkor előfordult, hogy súlya miatt az éppen „fogyasztott” könyvet nem vittem magammal a munkába, hogy a villamoson olvassam tovább… ez a probléma azonban már nem áll fenn: több tucat könyvet viszek magammal minden reggel, egyetlen, néhány dekás csodamasina formájában. egy hét alatt a harmadik könyvet olvasom el, ez azért magamhoz képest mindenképpen egy szokatlan rekord.

megtérésem óta nem olvastam coelho regényt. most letöltöttem vagy ötöt, és belevetettem magam az ördög és prym kisasszony címűbe. a történet lényege, hogy egy idegen megjelenik egy kis faluban, ahol a címben említett kisasszonnyal találkozik. ajánlatot is tesz rögtön az árva lányból lett pincérnőnek, és azt mondja, ha a faluja egy héten belül elkövet egy gyilkosságot, akkor tizenkét aranyrúddal ajándékozza meg őket. a lány csodálkozik, töpreng, de nem jön rá, vajon mi motiválhatja a férfit ilyen furcsa, mondhatni felháborító ajánlat megtételére. a férfi lassan-lassan mindent bevall neki: korábban fegyverkereskedésből szedte meg magát, de egy napon egy terrorista banda elrabolta a feleségét és két lányát, és hidegvérrel lemészárolták őket. azóta kételyek között él, hogy vajon az ember alapvetően jó vagy rossz, és ezzel a mostani ajánlattal azt a bizonyosságot akarja megszerezni, hogy az ember rossz. hiszen ha egy falu képes egy halom aranyért kivégezni egy ártatlan lakót, akkor az ezt fogja jelenteni. a regény végét nem mesélem el, inkább azt szeretném kidomborítani, ami ebben a regényben „veszélyes” egy hívő számára.

a regény ugyanis felvonultat papot, istent, angyalt, sátánt, jót, rosszat, még a bibliával is kacérkodik. de vajon a bibliával megegyező logikát, gondolatmenetet alkalmaz-e a könyv? mert attól, hogy jézust emlegeti, még nem jelenti azt, hogy mondatai egyeznek a biblia jézusának képével (egy példa: ha valaki azt mondja, jézus gyűlöli a melegeket, ez egy téves, nem biblikus állítás, jézus ugyanis a bűnt gyűlöli, a bűnöst szereti, meg akarja menteni… ez azért különbség.)

kigyűjtöttem néhány érdekes mondatot a könyvből, és megpróbáltam rá a helyes, biblia szerint való helyesbítést megtalálni:

az idegen mondja: „én pedig levonom a következtetést, hogy mindannyian rosszak vagyunk.”

ez igaz. a biblia szerint minden ember rossz. de ez nem azt jelenti, hogy vége mindennek, hanem azt, hogy rosszak vagyunk, mert mindenkiben megvan a bűnre való hajlam, még az úgynevezett jó emberekben is… egyedül akkor tudunk jól élni, jót tenni, ha harmóniába kerülünk istennel. ő az, aki egyedül jó bennünk. (zsoltárok 14:2-3 „az úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, istent kereső? mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem.”

az idegen azt mondja, hogy istennek „meg kell bocsátania, hiszen ő taszított engem a sötét oldalra.” a férfi leírja, hogy fegyverekkel kereskedett, így gazdagodott meg. ő maga választotta azt, hogy alvilági üzleteket köt, a gonosszal paktál. ennek a következménye, hogy kapzsi terroristák elrabolták és megölték a családját. a bűnt választotta, mégis, istent vádolja a következményért. isten szabad akaratot adott nekünk, hogy válasszunk közte és a bűn között (5mózes 30:19 „életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod;”)

prym kisasszony a nagyanyjához imádkozik, mert „az a furcsa érzés fogta el, hogy isten túl messze van ahhoz, hogy meghallgassa, így hát a nagyanyjához kezdett el imádkozni, aki néhány éve halt meg.”

a biblia fő parancsa, hogy uradat, istenedet imádd, és csak neki szolgálj. csak ő képes meghallgatni, és csak hozzá lehet kéréssel folyamodni. emberekhez, halottakhoz imádkozni felesleges és istenkáromló is egyben. (zsoltárok 34:19 „közel van az úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket.”)

elhangzik, hogy a faluban „egyszer már járt a gonosz, és örökre elment.” a biblia „rossz híre” az, hogy a gonosz mindig köztünk fog járni, de aki szabad akaratából jézust választja, annak van ebből a reménytelenségből kimenekedési lehetősége. (1mózes 6:5 „megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.”)

prym kisasszony és az idegen párbeszéde: „az üdvösségemre esküszöm!” „nem elég. ki tudja, meghallgatja-e az úr az esküdözéseinket, vagy, hogy van-e egyáltalán üdvösség!”

isten így szól az esküdözésről a bibliában: máté 5:34-36, jakab 5:12 „teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se jeruzsálemre, mert a nagy királynak városa; se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé;” „hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem”

arról, hogy van-e üdvösség, és azokról, akik ezt kétségbe vonják, így olvashatunk: (zsoltárok 14:1 „azt mondja a balgatag az ő szívében: nincs isten.”) isten mindenkinek az üdvösséget szánta, azt, hogy megismertethesse magával az embert, legyen az idős vagy fiatal, gazdag vagy szegény:

2theszalonika 2:13 „mi pedig mindenkor hálaadással tartozunk az istennek ti érettetek atyámfiai, a kiket szeret az úr, hogy kezdettől fogva kiválasztott titeket isten az üdvösségre"

negyvenhárom bejegyzést húztam alá a könyvben, amely, bár istennel és a bibliával „hozakodik elő”, mégis, alapvetően ellent mond annak. érdekes, hogy öt éve, megtérésem kezdetén még óvatlanul faltam coelho könyveit, most meg úgy tettem ezt, hogy az istentelen mondatok szinte kiugrottak a könyvből a szemem elé, és az agyam korrigálta azt isten igéje szerint.

zsoltárok 5:9 „uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt; egyengesd előttem a te útadat!”

zsoltárok 25:5 „vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító istenem, mindennap várlak téged.”

egy hét várakozás, egy eltévedt kézbesítő „előkerülése” és egy vámáru-nyilatkozat kitöltése után, végre megkaptam e-book olvasómat. az amazontól rendelt á-ötös méretű csodamasina arra jó, hogy az ember több száz könyvet, (gyakorlatilag az egész könyvtárát) tárolja rajta és olvasson, olvasson, olvasson, amikor csak ideje és kedve tartja. 

rengeteg könyvet szeretnék elolvasni, így azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. végül egy ukrán író regényével kezdtem, amelyet két este alatt „ki is végeztem”. a vak muzsikus „meglepő módon” egy vak fiatalember első harminc évét mutatja be. a csodás, de hosszadalmas természeti leírások mellett a könyv a fiú lelki fejlődését-vívódását, életcél-keresését írja le.

a vak fiú egy ukrán vidéki birtokon nevelkedik, semmit sem kell tennie, mindene megvan, a szülei még a széltől is óvják. sejti azonban, hogy ez az élet így, bezárva vaksága és jóléte börtönébe, nem teszi boldoggá. petya később egy vidéki búcsúba kerül, ahol megtapasztalja, hogy a vak embereket mennyire megveti a társadalom, és, hogy egyetlen lehetőségük az életben maradásra a koldulás. mégsem tud örülni jólétének, hazatérve tovább emészti valami, az, hogy az ő életét valaki más éli, mások élik, és nem lehet önmaga. soha sem tudhatja meg, hogy hogyan is boldogulna az életben, ha erre nem kap lehetőséget. végül nagybátyja viszi ki az erdőszélre, hogy petya két vándorló vak ember mellé szegődhessen. egy évig járták így a városokat és falvakat: három vak ember, összekapaszkodva, koldulva, saját magukra támaszkodva. a férfi, megtapasztalva az életet, megismerve saját határait, egy év után hazatért, elvette gyermekkori szerelmét, és ismert zenész lett.

mások helyett élni, őket megvédeni saját maguktól vagy az „élettől”, a problémáktól, nem lehetséges. tudom, ez közhely. mégis, rengetegen tesszük ezt, észrevétlenül. nem vesszük tudomásul, hogy mások helyett nem tudunk bűnbánatot tartani, (miért imádkozunk az elhunyt mama lelki üdvéért, ha ő maga sosem kereste istent?), nem tudunk bocsánatot kérni mások helyett… nem tudjuk anyaként egy elhagyó apa szeretetét átadni, nem tudunk mások helyett becsületesen élni, istent sem követhetjük családtagjaink helyett.

egyedül jézus az, aki tenni tudott valamit valaki helyett: meg tudott halni helyettem. (és helyetted is megtette!) vállalta, hogy meghal a kereszten, noha ő bűntelen volt. ezzel az engedelmességgel kiengesztelte istent, és helyre hozta az emberi engedetlenség és bűn miatt megromlott isten és ember közötti barátságot. aki hisz jézus szabadításában, vérében, megváltásában, az ige szerint kegyelmet nyert istentől. egyedül jézus az, aki helyettünk tenni tud valamit: elénk élte azt az életformát, ami számunkra is kizárólagosan értelmes lehet itt a földön.

máté 10:38 jézus mondja: „és a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.”

1krónika 16:8 “dícsérjétek az urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek minden népek között az ő nagy dolgait.”

'egy csapat nő a bibliát tanulmányozta együtt. mikor elérkeztek malakiás könyvéhez, a harmadik fejezetben találkoztak egy verssel, amely ezt mondja: "leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt". ez a vers teljesen lenyűgözte az asszonyokat, és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fejez ki ez az állítás isten természetéről. az egyik nő felajánlotta, hogy utána néz, hogyan tisztítják az ezüstöt, és majd a legközelebbi alkalmon megosztja a többiekkel.

azon a héten ez a hölgy felhívott egy ötvöst, és megbeszélte vele, hogy elmegy megnézni munka közben. nem említette neki, hogy milyen célból akarja megnézni, azon túl, hogy egyszerűen kíváncsi a tisztítási folyamatra. miközben az ötvöst nézte, a férfi megfogott egy darab ezüstrudacskát, tűz fölé emelte, és hagyta, hogy felmelegedjen. közben magyarázta, hogy ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, ott, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle.

a nő elgondolkodott a képen, amint isten egy ilyen forró helyen tart bennünket, aztán felelevenítette az igeverset: "leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt". megkérdezte hát a férfit, hogy igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes ideje alatt. a férfi igennel válaszolt, és elmagyarázta, hogy nemcsak, hogy ott kell ülnie és tartania kell az ezüstöt, de a szemét is rajta kell tartania egész idő alatt. mert ha az ezüst a kelleténél akár csak egy perccel is tovább marad a lángok között, megsemmisül. a nő egy rövid ideig csöndes volt. majd megkérdezte: "honnan tudja, hogy mikor teljesen tiszta az ezüst?" az ötvös mosolyogva így válaszolt: "ó, az nagyon egyszerű - amikor látom magamat benne."'

malakiás 3:2-3 “olyan ő, mint az ötvösnek tüze (…). és ül mint ötvös vagy ezüsttisztogató és megtisztítja (…) és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt”

1korinthus 10:13 “hű az isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.”

nemrég olvastam egy könyvet isten szeretetnyelveiről. arról, hogy mi, emberek hogyan fejezzük ki imádatunkat isten felé, és milyen módokon szeret vissza minket ő. azt az embert, aki a szavak szeretetnyelvén ért, azt igéjén, a biblián keresztül éri el. aki az ajándékok nyelvén „beszél”, azt ajándékokkal (gyógyulással, megtéréssel, földi javakkal) halmozza el. akinek az érintés a szeretetnyelve, azt egy imatárson, vagy egy dícsérő éneken keresztül érinti meg, aki pedig a szívességek nyelvén ért, annak megsegítésére szerető, szolgáló hívőket küld, akik fizikálisan megtesznek neki valamit, amire nagy szüksége van (kertásás, bevásárlás, stb).

engem, (akinek a dícsérő szavak és az ajándékok a szeretetnyelve), már rengeteg mindennel elhalmozott az úr. minden karácsonyra, születés- vagy névnapra ad valami szép ajándékot. például a szülinapomra kaptam tőle egy megtérő kolléganőt (az ő megtérését kértem tőle korábban)… névnapomra küldött egy dalt, régebben egy olyan barátnőmnek adott társat, akiért már régebb óta imádkoztam… egyszer egy gyógyulással ajándékozott meg, de kaptam már tőle pénzt is (a westendben találtam egy elhagyott tízezrest, amelyet, gazdája nem lévén, eltettem, és vettem belőle egy korcsolyát, és abban az évben rendszeresen jártam látássérültekkel korizni).

a tegnapi napom is egy ilyen ajándékozással ért véget. este fél kilenckor ért véget a jelige magazin lapindító értekezlete, és a drágám eljött értem. együtt sétáltunk végig a westenden, amelynek a végében parkolt. az üzletek már zárva voltak, a folyosók kihaltak. egyszer csak lefelé nézve megpillantottam egy hosszában félbe hajtott lila papírdarabot. lehajoltam érte. egy ötezres volt. senki nem volt a környéken, így magammal vittem a pénzt (csak akkor kövezz meg, ha biztos vagy benne, hogy te nem így tettél volna). egy pár másodperc múlva izgatottan megszólal a férjem: „gyere, hátha még nyitva vannak!” kicsodák vannak nyitva? – kérdeztem én, de addigra már láttam is, hogy mire gondol… a holt-tengeri termékeket áruló pavilonra. a srácok éppen az utolsó szekrénykét zárták, tehát a válasz adott volt: már nincsenek nyitva. „persze, nyitva vagyunk” – mondta az egyik, „mit szeretnél?” „azt a körömápoló csomagot” – mondtam neki (amelyre már október óta vágyom, és amelyet már karácsonyra, vagy valentin napra, születés- vagy névnapomra is szerettem volna… bár ezt a gondolatot nyilván nem osztottam meg vele.) „rendben, tízezer forint lesz” – nyújtotta felém a dobozkát a férfi. „ó, tízezer? karácsony előtt csak a felébe került.” – szomorodtam el én. „igen, de az egy reklám volt, most már tízezer… hát jó, akkor legyen öt, na.” – zárta a rövid alkudozást az eladó. a következő pillanatban már a szépséges, illatos, holt-tengeres csomaggal a kezemben repkedtem édes drágám mellett. „jézus szeret téged” – summázta mosolyogva az estét a szerelmem.

igen, isten az,

jób 9:10 “aki nagy dolgokat cselekszik megfoghatatlanul, és csudákat megszámlálhatatlanul.”

zsoltárok 37:4 “gyönyörködjél az úrban, és megadja néked szíved kéréseit.”

rengeteg kedvenc igém közül az egyik így szól: “mert megbánhatatlanok az istennek ajándékai és az ő elhívása.” számomra ez azt jelenti, hogy isten minden egyes embert egy küldetés betöltésére, egy feladat elvégzésére teremtett. az, hogy az egyén elfogadja-e ezt a célt, és beleáll-e a munkába, vagy sem, az semmit sem változtat azon, hogy isten egy bizonyos, visszavonhatatlan és megmásíthatatlan célra teremtette őt. ez a cél lehet egy tucat gyerek felnevelése, egy gyógyszer feltalálása vagy egy idős rokon szeretetben való ápolása. a feladatot el lehet fogadni, és el lehet fordulni tőle. isten azonban nem változtatja meg az arra az egyénre szabott elképzelését.

számomra ez a feladat minden bizonnyal a látássérültek segítése. azért mondom, hogy minden bizonnyal, mert még nem tettem értük igazából semmit, és néha azt hiszem, az egészet csak én találtam ki… volt is egyszer valaki, aki úgy imádkozott értem, hogy “uram, nem tudom, hogy ez a lány mit tesz vagy tett a vakokért, de arra kérlek, hogy áldd meg őt ebben a szolgálatban!” igen, hát ez az ima sajnos kiválóan jellemzi a látássérültek felé való (el nem kezdett) szolgálatomat.

az első találkozásom látássérültekkel akkor történt, amikor még szegedi mediás egyetemistaként azt “találtam ki”, hogy lefilmezem a lefilmezhetetlent: a vakok színházáról készítek dokumentumfilmet. a filmezéssel töltött fél év alatt rettentő sokat tanultam ezektől a sokak által lenézett emberektől. aztán angliában, ahol egyébként jézussal is találkoztam, a vakok filmbéli ábrázolásáról írtam a szakdolgozatomat. hazatérésem után négy évvel pedig a teológiai tanulmányokat is ezzel a témával zártam: megpróbáltam kikutatni, hogyan látják a vakok istent. mindeközben gyakorlatilag csupán annyit tettem értük, hogy egy télen át elmentem velük korcsolyázni, naptárt küldtem egy vak nőnek, számítógépes pályázatot írtam egy másiknak, és készítettem egy weboldalt látók számára, hogy megismerhessék a látássérültek színes világát. ez ugye nem túl sok. mégis, miért érzem, hogy isten ezen a területen látna szívesen? azért, mert gyakorlatilag nem tudok szabadulni a vakoktól. nem is akarok, az egy dolog, de nem is tudok. isten elhívása ugyanis megbánhatatlan. bármit teszek, isten jön utánam, és mindig megmutatja, hogy hiába pazarolom az időmet másra, nekem ő már adott feladatot, amelybe bele kellene állnom, hogy teljes legyen az életem (és persze az ő terve).

most például szintén egy nagyon passzív perióduson vagyok túl, amikor már régen nem foglalkoztam drága látássérültjeimmel. isten azonban megint egy megdöbbentő húzással lépett elő: meghívót kaptam egy konferenciára, ahol a fogyatékos személyek hitélete, hitéletének elősegítése lesz a téma. sokkoló, mi? hát, nem kicsit. egy embercsoport azzal a témával foglalkozik, amelyről én oldalakat írtam, amellyel én hónapokat foglalkoztam nemrég, és most erről fognak konferenciázni. és, hogy egy napig se gondoljam azt, hogy ez egy “véletlen” levélke volt, amely elérte virtuális postaládámat, isten másnap egy újabb üzenetet küldött: egy másik invitálást, egy, a vakvezető kutyák tartásáról szóló előadásra (terveink között volt nemrég, hogy egy kutyát magunkhoz fogadunk, és segítünk vakvezetővé képzésében, a project viszont különös módon meghiúsult).

isten “üldöz” a tervével (köszönöm, uram!). szinte fizikálisan hallom a hangját, amint kérdezi: mikor indulsz már el? én pedig csak tétlenkedem. mert (sajnos) akár ezt is megtehetem. de meddig vajon? lépnem kell(ene).

róma 11:29 “mert megbánhatatlanok az istennek ajándékai és az ő elhívása.”

1péter 1:24-25 “minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. megszárad a fű, és virága elhull: de az úr beszéde megmarad örökké.”

a tízparancsolat egy istentől származó „erkölcsi kódex”, amely tartalmaz minden olyan irányelvet, amelyet, ha képesek volnánk megtartani, tökéletes életet élhetnénk, és amely megszegéséből származik minden nyomorúságunk. ara jöttem rá, hogy isten nem velünk akart kibabrálni, amikor ezt a tíz pontot összegyűjtötte, hanem a mi érdekeinket, jólétünket akarta elérni vele, ezért én magamban nem is „parancsolatnak”, hanem „jó tanácsnak” nevezem. isten, aki az én mennyei apukám, és aki a javamat akarja, ezt a tíz tanácsot adta nekem, azzal, hogy ha én azt megpróbálom megtartani, akkor boldog ember leszek.

isten az elmúlt héten ezek közül a tanácsok közül a negyediket világította meg, bontotta ki számomra, amely így hangzik: tiszteld anyádat és atyádat (szó szerint: „tisztelni fogod anyádat és atyádat”).

nem akkor kell tudnunk tisztelni az őseinket, amikor borogatják lázas homlokunkat, vagy zsebpénzt adnak, vagy eltűrik kamaszos hisztinket, később pedig vigyáznak utódainkra, amíg mi moziba vagy tornázni megyünk… akkor ugyanis könnyű szeretnünk és tisztelnünk őket. a tisztelet (isten negyedik tanácsának megtartása) akkor és ott kezdődik, amikor hajnalban felkelünk, hogy felássuk a mama kiskertjét, vagy huszadszorra is érdeklődve hallgatjuk meg fiatalkorának történeteit, és naponta ötször tisztába tesszük. az, hogy hogyan bánunk őseinkkel, példa lehet utódaink számára. és ha a tiszteletlenség példáját látják, bizony, mi is ezt kapjuk majd tőlük vissza, ha öregek leszünk.

az elmúlt héten néhány kollégámmal kiszállítottuk a címekre azokat az élelmiszercsomagokat, amelyeket az azelőtti hetekben gyűjtöttünk egy nagy bevásárlóközpont-hálózatban. az akció kedvezményezettjei olyan nők voltak, akik egyedül nevelnek egy vagy több gyermeket. nagyon tanulságos volt végigjárni a pest környéki, a fővárosi és a szolnoki anyák otthonait. a végtelen nyomorban élő háromgyermekes anya után mentünk a tiszta panelben élő, mosolygós, harmincas özvegyhez, vagy a bérlők házában élő, angyalfürtös fiút nevelő, szeretettel teli huszonéves lányhoz. egy közhelyet megtapasztalhattam: a boldogság és az elégedettség valóban nem pénzfüggő. a tanárnő mosolyát, aki egy hipermarketben eladó a nyári szünetben, vagy az egyetemistákkal büszkélkedő özvegy sugárzó szemét sosem felejtem el. a gyermekeik talán sosem fogják megtudni, mit tett értük az anyjuk, de meghálálni pedig biztos, hogy nem fogják tudni. soha el nem múló tiszteletet érdemelnek ezek a szülők.

a vasárnapi istentiszteleten magdi néni öntötte ki a szívét. elmesélte, hogyan ápolta éveken át anyósát, apósát, majd apját és sógorát, most pedig hogyan adja vissza kilencvenéves édesanyjának az ápoltság és a büszkeség érzését nap mint nap. hetvenpár-évesen ez már nem csak lelkileg, testileg is nagyon megterhelő. ezért megfordult a fejében, hogy elfekvőbe adja az idős asszonyt, ahol utolsó napjait töltheti, és erejük teljében lévő emberek ápolják. kért is címeket a családsegítőből. hazavitte a papírokat, és rádöbbent, mire is készül valójában: idegenekre bízni az édesanyját, azt a személyt, aki felnevelte őt. magdi néni ekkor imádkozni kezdett. fentről jövő válaszként béke öntötte el a szívét: az az istentől jövő bátorítás, amely a legnehezebb években is erőt adott neki. biztos volt benne, hogy isten, aki nem hagyta cserben az elmúlt hét évtizedben, most sem fogja őt elhagyni, és elég erőt, hitet és kitartást ad majd neki, hogy haláláig ápolja az édesanyját. az elfekvők címlistáját visszavitte a családsegítőbe, majd másnap rendbe tette az édesanyját, mielőtt elindult volna isten házába. az otthon maradt agg nő fennhangon imádkozott és énekkel dícsérte az urat, hogy ilyen gondoskodó, szerető gyermeke van.

5mózes 5:16 „tiszteld atyádat és anyádat, a mint megparancsolta néked az úr, a te istened; hogy hosszú ideig élj, és hogy jól legyen dolgod azon a földön, a melyet az úr, a te istened ád te néked.”