amikor vak barátnémat látom istent dicsőíteni, abban van valami hihetetlen, fájdalmas, vígasztaló, szégyenkeltő... szégyellem magam, mert elhittem azok millióinak véleményét, akik szerint isten igazságtalan, és valakivel jól kibabrál, "megnyomorít", valakit meg milliomossá, sikeressé, szexbombává tesz.
vígasztaló volt, amikor még lutonban, a hope churchben egy tizenhét éves kislány mosolyogva, becsukott szemmel énekelt istennek. közben tapsolt is, bár egyik keze könyöknél csonkolva volt. verte a tenyerét a csonkhoz. úgy tapsolt.
voltam kölnben a katolikus világtalálkozón fogyatékos-segítőként. fogyik százait láttam tolongani, énekelni, imádkozni. egyiknek csak törzse volt. se keze, se lába. egy kerekesszékes lány meg egy másik országból
istent szeretni nem pénz kérdése. van milliomos és hajléktalan hívő is. jézust elfogadni nem egészség kérdése. amikor odajött hozzám egy múmia kinézetű törpe kottáskönyvet kérni kölnben, akkor ez egyértelműé vált számomra.
isten, ha hagyod, a szívedbe költözik. nem a testedbe, nem a pénztárcádba, nem a családi kapcsolataidba.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.