az elmúlt másfél évben egy nyomorúságos helyen dolgoztam. a munkát szerettem ugyan, hiszen gyermekekért dolgozhattam, ami a lételemem... a hangulat és a hely "többi szereplője" viszont a végletekig megpróbálta a türelmemet és nullára gyalulta az önbecsülésemet.

voltak azonban olyan pillanatok, melyeket sosem felejtek el, és amelyek által, úgy hiszem, isten tanított.

a kórházban töltött napok, hetek sokszor a gyerekek rövid földi életének utolsó epizódjai voltak. a gondosan manikűrözött, sminkelt, kopasz fejét kendőbe burkoló kamaszlány tekintetét akkor is fel fogom tudni idézni, amikor már nem mosolyog vele többé senkire. azt az anyát sem tudom (és nem is akarom) elfelejteni, akit egy óriási doboz legóval ajándékozhattam meg - a fia alig egy órája volt túl az életmenő műtéten - a nő pedig olyan örömmel ragadta meg az ajándékcsomagot, mintha aranyat adtam volna a kezébe... az a játék jelképezte neki az életet - azt a tényt, hogy még él az, akinek ő ezt átadhatja!

de leginkább annak a tizenéves kislánynak az emléke égett bele a szívembe, akinek egy vaskos ifjúsági regény volt a karácsonyi kívánsága. persze, amikor megkaptam a nevét és a kérését, még róla sem tudtam, hogy haldoklik, így nagy örömmel és izgalommal rohantam előző este a könyvesboltba megvenni az áhított könyvet. másnap megittam az irodában a reggeli kávémat, és a könyvvel a hónom alatt elindultam az osztályra. az ajtóban két piros ruhás, magas férfi került mögém, így mentünk végig a folyosón. kiderült, hogy ugyanoda megyünk. én átadtam a könyvet, ők elvitték a kislányt. egy gyermekhospice házba szállították. négy nappal később pedig már az angyalok olvastak fel neki.

majdnem elkéstem. mégis odaértem, és egy utolsó mosolyt még csaltam csontra fogyott arcára.

a "majdnem"-ek, és a "ha"-k, valamint a "már késő"-k másfél év alatt kikoptak a szótáramból... vagy legalábbis értelmüket és erejüket vesztették. 

valamit megértettem abból a felfoghatatlan szeretetből és rendíthetetlen tényből, hogy isten sosem mond le rólunk. hisz bennünk, hisz abban, hogy megérintheti, megváltoztathatja az életünket, a halálunk előtti utolsó pillanatig. és lép, és megteszi, és hív!

és erre a szolgálatra bátorít minket is, a szolgáit. arra kér, hogy ne mondjuk azt, hogy "ugyan, már késő". vagy, hogy "mit ér az az ajándék, érzelem, simogatás, szó..."? mert sokat ér. (őneki is, a megajándékozottnak is, és végső soron nekünk is...)

„örök életet ad azoknak, akik kitartóan törekednek jót tenni” (róma 2:7)

„ne fáradjatok bele, hogy jót tegyetek! ha kitartóan végezzük a munkánkat, akkor majd a maga idején aratni is fogunk! (galata 6:9)