„egyszer két asszony jött a király elé, ítéletét kérve. (…) „uram, királyom! mi ketten egy házban lakunk, és mindketten gyermeket vártunk. én szültem meg hamarabb a gyermekemet, ő pedig három nappal később. (…) az egyik éjjel ő ráfeküdt a saját gyermekére, aki emiatt meghalt. ő azonban még akkor éjjel felkelt, (…) elvette mellőlem a fiamat, és a saját halott fiát tette a helyére. a másik asszony közbevágott: „nem így van! az eleven gyermek az enyém, és a halott a tiéd!” az első asszony így válaszolt: „nem igaz! a te fiad halt meg, az élő pedig az enyém!” végül a király ezt mondta: „szóval mindketten azt állítjátok, hogy az élő gyermek a tiétek, és a másiknak a fia halt meg?” a király szólt a szolgáknak, hogy hozzanak egy kardot, majd ezt mondta: „vágjátok ketté az élő gyermeket! adjátok az egyik felét az egyik asszonynak, a másik felét a másiknak!” az élő gyermek anyja ekkor megsajnálta a fiát, és így kiáltott a királynak: „ó, uram, kérlek, inkább legyen a másik asszonyé a gyermek, csak ne öljék meg!” a másik asszony viszont ezt mondta: „vágjátok csak ketté, ne legyen se az övé, se az enyém!” (1királyok3:16-26)

szilveszter reggelén csörgött a telefon. „van egy öthónapos kislány. az anyja már megszülni sem akarta, veszélyeztetve neveli. újra terhes, és örökbe akarja adni a leányt, hátha a mostani magzat végre kisfiú lesz.” hallottam ugyan a mondatokat, de nem fogtam fel.

éppen a pára-csókolta tájat, a deres drótkerítésen áttörő napfelkeltét fotóztam. dániel fát hasongatott, a kutyák meg körülöttünk ugrándoztak. béke és nyugalom vett minket körül. és akkor jött valaki, felrázott és azt mondta, indulj a gyermekért, lemond róla az, aki szülte. nem kérdeztük, miért, mikor, hogyan. kölcsönkértünk egy gyermekülést, előszedtük a végzést, értesítettük a szüleinket, és indultunk.

gyönyörű volt. hatalmas szemei összeakadtak az enyémmel. az anyja bizarr, de számomra mámorító szavakat suttogott: „vidd el még ma!” a nyilatkozatot rezzenéstelen arccal írta alá, aztán összecsomagolta a gyereket, és kitette az udvarra. engem meg hullámokban öntött el a hit és a hála.

új otthonunk hamar megtelt családtagokkal és babaillattal. „meggondolhatja magát!” – óvtak a hozzáértők. „nem fogja” – suttogtuk mi. huszonnégy órányi boldogság adatott. feledve mindazt, hogy nem akarta kihordani, hogy elhanyagolóan nevelte, hogy lemondott róla… csak hálát adtunk az égnek, hogy van ilyen nő is. aki által megismerhettük a szülőség kiteljesítő érzését.

„sajnálom” – csak ennyit értettem meg a férjemmel telefonáló hivatalos személy mondataiból. a beszélgetés elejét dániel arcáról olvastam le. „drágám, vissza kell adni a kislányt, öltöztesd fel, készítsd össze.”- nyögte ki végül azt, amire addigra már magam is rájöttem.

„sajnálom” – csak ennyit hallottam az anyuka szájából. „én nem kérném vissza, mert nekem nem kell ez a gyerek, de a férjemnek hiányzik.”

január első hideg és ködös estéjén, karjukban a kislánnyal eltűnt a két fekete alak. elnyelte őket a hangulatos kis ház. tudtuk és éreztük, hogy magukkal vittek valamit belőlünk is. egyhónapnyi gyász után aztán felálltunk. elengedtük, mert el kellett engednünk. a saját magunk, a kapcsolatunk, és a jövőben születő/családunkba kerülő kicsinyeink érdekében.

ki az igazi anyja ennek a gyermeknek? aki szavaival, ridegségével előbb-utóbb biztosan megöli, vagy az, aki mindennél jobban vágyott rá, de van ereje átengedni a másiknak...?

hiányzik.

akkor a király így ítélt: „ne öljétek meg az élő gyermeket, hanem adjátok az első asszonynak, mert valóban ő az anyja!” (1királyok 3:27)