myjesus

vasárnap harminchárom éves lettem. többen is azzal viccelődtek, hogy krisztusi korba léptem… bár nem hinném, hogy ezt nőkre is szokták mondani, mégis, jót derültem a dolgon. igen, valóban egy istentől jövő, eddig nem tapasztalt teljességet érzek az életemben, és erre most döbbentem rá.

harminchárom éve születtem meg. az évek során kiteljesedett a lelkem: az értelmem, az érzelmem, és az akaratom. hét éve, amikor jézust megismertem, lényemnek egy új területe „jött létre”: feltámadt a szellemem. addig azt sem tudtam, hogy van ilyen része az ember személyiségének. aztán tavaly szeptemberben, nyolc hónapja elkezdtem futni. sosem gondoltam volna, hogy testem is új életre kelhet, és friss, új, más szemmel tekintek majd rá. testi határaim feszegetésével megváltozott a testképem, az önbizalmam, az energiaszintem, a stressztűrő képességem… szóval, gyakorlatilag minden.

hogy megünnepeljem ezt az új érzést, életformát, ezen a születésnapomon egy futóversenyt teljesítettem: hét kilométert futottam a vivicittán. idén háromszor futottam már le tíz kilométert, de a versenyen biztosabbnak éreztem a rövidebb távot. így maradt a hét.

a rajt után hamar nekiiramodtam, és rohantam a tömeggel. persze, nem tűnt úgy, hogy nagyon gyorsan futok: vitt az ár. aztán kifáradtam, elhúztak mellettem, vagy lemaradtak tőlem a futók. a magánytól felerősödtek a kételyeim, fogyott az erőm. „mit keresek én itt, de komolyan?” – gondoltam magamban.

egy férfi és egy kisgyerek futott el mellettem. „én azért futok, hogy meggyógyuljak, gyermekem legyen, akivel egy évtized múlva együtt futhatom le a vivicittát!” a gondolat szárnyakat adott.

az erő azonban újra apadni kezdett. egy kerekesszékes sportolót pillantottam meg. kitartóan küzdött a meleggel, a kilométerekkel, az emelkedővel. „ha ő fut, nekem nincs jogom, sem okom arra, hogy feladjam!” ezzel a képpel a szívemben futottam tovább.

erős hányinger tört rám, mert még mindig nem tudtam összehangolni az inzulin-rezisztens diétát és a sportot. „vivicittá – szeresd a várost! ezt jelenti a futóverseny elnevezése. angliából való hazaköltözésem után kötöttem ki a fővárosban. nem távolodnék el tőle semmi pénzért. minden ideköt. szeretem. ez az életem, itt vagyok otthon. micsoda ajándék, hogy most már futva gyönyörködhetem benne!”

a vivicittá teljesítése a lélek teljesítménye is volt számomra. tudtam én, hogy vagy lendületet kapok, és végképp szerelmemmé válik a futás, vagy ezen az eseményen fogom feladni. az előbbi következett be.

a célba befutni elmondhatatlan jó érzés volt. senki nem látott, senki nem várt rám. de ez a "magányos győzelem" is olyan erőteljes kép volt: földi halandó nem értheti igazán, min megyek keresztül, miért futok, mi motivál… ez a harc egy olyan harc, amelyet isten segítségével, egyedül én tudok megvívni.

látom azt is, hogy az én testi küzdelmem mögött isten harcol értem, velem szomorkodik és örül, és nem csak a gyógyulást adja nekem, hanem azt a bizonyosságot is, hogy a betegséggel, a sporttal, a gyógyulással, és a gyermekáldással másokat tudok majd bátorítani, erősíteni, vígasztalni.

1korinthus 9:24-27 „tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. úgy fussatok hát, hogy győzzetek! minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad. ezért hát, ami engem illet, úgy futok, hogy a biztos célt mindig a szemem előtt tartom. (…) keményen megfegyelmezem és szolgámmá teszem hát a testemet, mint egy sportoló, mert nem akarom, hogy miközben az örömüzenetet hirdetem, engem kizárjanak a versenyből.”