a férjem jelenleg egy nagy bútoráruházban dolgozik. ők építik a falakat, rendezik be a szobákat, konyhákat, telepítik a műfüvet, amiben a vásárlók később gyönyörködhetnek. munka közben egy ott dolgozó hölgy mesélt nekik náluk megtörtént eseteket. például, hogy idős emberek reggeltől estig a bútorok között járkálnak, ücsörögnek. nyilván, mert ott meleg van, és nem kell magányosan tölteniük a napot, hiszen rengetegen járnak-kelnek a boltban. rendszeresen megtörténik, hogy az ingyen rendelkezésre álló ceruzákat egyesek marokszámra viszik haza. „a suliban a tanárnő mondta, hogy nincs pénz ceruzára, hozzunk az xy áruházból!” – magyarázta a kérdőre vont vásárló.
a nő egy valóban meghökkentő esetet is megosztott a férjemmel és a többi asztalossal. rögtön magamra ismertem.
egy nyugdíjas nő egy olcsó kést akart ellopni az áruház polcáról. a kabátja alá rejtette, és igyekezett a kijárat felé. az emberek tolongtak körülötte, ő meg csak nézett üveges szemekkel, kabátja alatt az értéktelen tárggyal. egyszer csak azt vették észre, hogy átvérzett a ruhája, és piros csíkot húz végig az üzleten. a kés megsebezte. majdnem elvérzett, de ő csak ment, hajthatatlanul. végül a biztonsági emberek karjaiban esett össze.
egy zsúfolt, színes, hangos úton járok. mindig csinálok valamit, és mindenki csinál valamit a környezetemben. néha találkozunk. de valójában magányos vagyok, egy láthatatlan nő. összehúzom a kabátomat, hogy még kisebb és láthatatlanabb legyek. a ruhám alatt az ellopott, őrizgetett, értéktelen késeket szorongatom. hálátlanság, féltékenység, szenvedély, betegségtudat, keserűség, káromkodás, hamis önkép, elutasítottság, sértődékenység. nem vettem észre, de megsebeztek. csak vérzem csendesen, már átütött a ruhán, már húzom magam után a vörös folyadékot, de csak megyek. hajthatatlanul. és, noha az agyammal tudom, hogy közel a halál, mégsem teszek semmit. néha hiszem, (még kevesebbszer tudom), hogy már csak az ajtóban álló, mindenható biztonsági őr, jézus krisztus menthetne meg. az ő karjaiba omolhatnék.
de az igazág az, hogy most már azt sem tudom, merre van a kijárat.
jeremiás siralmai 3:7-9 „körülkerített, hogy meg nem szökhetek, megnehezítette bilincseimet. segítségért kiáltok az örökkévalóhoz, de hiába: nem hallgatja meg. útjaimat erős fallal zárta el, s nem találok kiutat.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.