péntek reggeltől szombat délutánig több mint harminc órát töltöttem görcsben. enni sem tudtam lemenni, így a végén már hasogatott a fejem az éhségtől. remegett mindenem. dániel egész nap a telket rendezte, így magányomban egész nap bőgtem. pedig, azt mondták, szépen sütött a nap. én a sötét szobában, sötétségbe borult lelkem alján ebből semmit sem vettem észre. a vádlás, a csalódottság, a fájdalom és a félelem teljes győzelmet aratott felettem. este megérkezett a drága, és ebből az egészből persze képtelen voltam bármit is megosztani vele. csendben eltüntette mellőlem a papír zsebkendő-kupacot.

sajnáltam őt, végtelenül sajnáltam, hogy én vagyok a társa, és nem egy életerős, gyönyörű, szülőképes nő. (és mielőtt még megkérdeznéd, igen... gyötörtek olyan gondolatok is, hogy miért ő a társam, ő... aki "képtelen gyermeket adni nekem".)

ma reggel kivitt az állomásra, és, mintha tudta volna, hogy min őrlődöm, és, hogy pont erre van szükségem, így búcsúzott: „szia, napsugaram!”

1mózes 2:18 „és monda az úr isten: nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.”