december tizenhatodikán pécsen jártam.
kollégáimmal a baptista iskolák diákjainak rajzait osztottuk szét egy idősotthonban. mindegyikünk százötven öregedő, még könnyes vagy már üres szempárba nézhetett bele. örültek a rajznak, a szavainknak.
"neki nem kell adni, vak." - szólt az egyik ápoló az asztalnál ebédelő férfihoz érve. "semmi baj, megoldjuk!" - mondtam, bár magam sem értettem, mit is akartam ezzel kifejezni. kezeim vadul túrták a több száz rajzot. fogalmam sem volt, mit keresek, de tudtam, hogy meg fogom találni. "meg is van!" - adtam át a vak embernek a rajzot. vattacsomókat ragasztott rá egy gyerek. rátettem a férfi ujjait. "látja? esik a hó!"
elmosolyodott. én meg azóta is.
2thesszalonika 1:11 „azt kérem istentől, hogy tegyen titeket méltóvá az elhívásra. azt kérem, hogy isten ereje által teljesen véghez tudjátok vinni mindazt, amit jósága meg akar tenni rajtatok keresztül — mindazt, amire a hitetek indít benneteket.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.