szombaton egy jótékonysági rendezvényen dolgoztunk. több ezren jöttek el a szabadtéri eseményre, mi pedig alig tízen próbáltunk egyszerre színpadmesterek, jegyeladók, elveszett-gyerek-keresők és arcfestő művészek lenni. mondanom sem kell: reggeltől estig egy percre sem ültünk le pihenni.
kérdezte is a kolléganőm, hogy hogyan, mikor és mit fogok enni. mondtam neki: „a négyórás kajám itt van nálam, de hogy egykor mi lesz? bízom a csodában.” „milyen csodában bízol te itt?” – kacagott hangosan. „nem tudom, mondjuk, megjelenik anyósom egy tál hússal meg krumplival.” – válaszoltam, de abban a pillanatban újra elkezdtek özönleni a családok, hogy jegyet vegyenek tőlünk.
fél egy után nyolc perccel aztán hátranéztem, és a tömegben megpillantottam felém közeledő anyóskámat. (úgy volt, hogy este jönnek értem, nem számítottam érkezésükre). elmeséltem neki a délelőtti sztorit, mire elkeseredetten válaszolta: „de én nem hoztam ennivalót, timike.” majd hirtelen megfordult, eltűnt, és hamarosan egy adag rántott húst meg krumplit hozott valahonnan a hatalmas park egyik büféjéből. egy órakor étel volt előttem.
szeretem isten meglepetés-csodáit. :)
máté 6:31-32 „ne aggódjatok, és ne kérdezzétek: »mit fogunk enni, és mit fogunk inni?« (…) mennyei atyátok jól tudja, hogy mindezekre szükségetek van.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.