myjesus

ezen a forró vasárnap délutánon ismét nógrád megye felé vettük az irányt. a tikkadt hőség sok fogyatékos bibliaórás fiatalunkat megviselte, elvonultak pihenni, így csak egy kis négyfős csapattal beszélgettünk, énekeltünk. az etióp kincstárnok történetét választottam erre a napra; mónika ragaszkodott hozzá, hogy ő olvassa fel. nem bántam. nehezen, de értelmeztük is a történetet. együttlétünket végül „farkas bácsi” zavarta meg. egy olyan tolószékes idős ember ő, aki egész nap a közösségi teremben ül, így kénytelen-kelletlen résztvevője bibliaóránknak is. nagyothalló, vak, mozgássérült és értelmi fogyatékos. morgón, hörgőn kommunikál, ezért nevezem magamban farkas bácsinak.

ha szomjas, azt krákogja: „vizet, vizet, vizet, vizet”, mindaddig, amíg valaki be nem nyomja szájába a mellé készített vizes palackot. ha folyik az orra, azt morogja: „zsebkendő, zsebkendő, zsebkendő”. most pedig ki kellett mennie, így ütemesen azt skandálta: „sz—rni kell, sz—rni kell…”

az egyértelmű jelzés azonnali cselekvésre késztetett: szólni akartam egy ápolónak, de a hittanosok lecsillapítottak: „hagyja, pelenkás!”

még hazafelé is ő járt az eszemben. honnan jöhetett? hány éves lehet? ki nevelte fel? volt-e családja? mit mondott róla az anyja, vagy éppen a „falu szája”?

bizonyára volt valaki, aki felnevelte: szoptatta, öltöztette, etette, pelenkázta. megtanított neki alapvető szavakat, segítségkérő kifejezéseket bizonyos problémákra. ami nagyon jó. ennek ellenére úgy gondolom, el is hanyagolta őt ez a személy. ha a „sz—ni kell helyett” választott volna egy kevésbe vulgáris szót, talán nem ezt gondolnám… de így olyan, mintha egész életében gúnyt űzött volna belőle. durva, kínosan megmosolyogtató, és szánalmas azt harsogni, amit ő… még hallgatni is szégyelltem.

egyébként már máskor is tetten értem a fogyatékosok kizsákmányolását, akár már itt, az intézetben. egyszer a fiatalok kórusban elmesélték, hogy egyik este mozifilmet néztek. kérdeztem ártatlanul, miről szólt. háát, mondta szemérmesen mosolyogva az egyébként vak zolika: „volt benne sz—pás.” azt hittem, rosszul hallok. de nem, a többiek kuncogva erősítették meg, hogy egy férfi meg egy nő ruha nélkül birkóztak, erről szólt a film.

egy másik alkalommal pedig szintén zolika mesélte el, hogy valaki valamilyen szent szobrot nyomott a testéhez, hogy meggyógyuljon.

persze, most lehet azt mondani, hogy én nem tudhatom, milyen egy sérült embert élethosszig ápolni, nem olyan könnyű, én sem csinálnám jobban, stb, mégis, én azt gondolom, hogy a felületes, rideg nevelést még csak-csak, de az ellenük elkövetett súlyos visszaéléseket isten nem fogja büntetlenül hagyni.

az emberiség hajnalán, az első törvények között isten fontosnak tartotta leszögezni a sérült emberek védelmét:

3mózes 19:14 „siketet ne szidalmazz, és vak elé gáncsot ne vess; hanem félj a te istenedtől. én vagyok az úr.”

5mózes 27:18 „átkozott, a ki félrevezeti a vakot az úton! és mondja az egész nép: ámen!”