negyedik éve járunk a balaton menti, méltán népszerű és bódító illatú levendulamezőkre feltöltődni. mindegyik kirándulás másért és másért volt felejthetetlen. idén tesómékkal meg a barátnőmékkel fedeztük fel tihanyt. hat felnőtt, egy gyerek, egy kutya, és rekkenő hőség. most először arathattam levendulát. a lelkembe meg a tenyerembe mélyen beleivódott ez a jellegzetes, tisztító, fanyarul édes illat. a verejték sárrá gyúrta a port mezítelen lábamon. azt éreztem: ez a boldogság…

aztán a kis család hazautazott, tesómék egy esküvőre távoztak, mi pedig felkerekedtünk, hogy a balaton partról rögtön nógrád megyébe, az intézetbe menjünk bibliaórát tartani. árasztottuk magunkból a vidék semmivel össze nem téveszthető békéjét és illatát. tamás, az értelmi fogyatékos vak srác rögtön megérezte rajtunk ezt. hevesen megragadta kezemet, és kézfejemre tapasztotta orrát. nem szólt egy szót sem. csak némán szimatolta. sosem fogom megtudni, milyen emlékeket hozott fel benne a vadvirág-illatú kézfej.

a jelenet megrendített és elbizonytalanított. a balatonról nógrádba, a levendulamezőkről a fogyatékosainkhoz érkezni… nos, ahhoz kellett egy szellemi megérkezés is.

nyugtalanság fogott el. kattogni kezdtek a fejemben a gondolatok… a bátorító és a vádló szavak. „nem tudom, észrevetted-e, de mostanában semmit sem csinálsz teljes szenvedéllyel, átadottan”. „minek nyaralgatsz, menj és inkább élj másokért!” „töltődj csak fel, hiszen akkor tudsz adni, ha te magad is telve vagy békével és erővel!” „kevés vagy! lusta vagy!” „az élet így színes, egyszer ez, máskor az történik veled, élvezd, és az élményeidet add át másoknak is!” „nyugodj meg, a helyeden vagy!” „vedd már észre, hogy nem vagy a helyeden.”

végül hirtelen csend lett, ott legbelül. örültem, mert így elkezdhettük a bibliaórát. énekeltünk. aztán a kenyérszaporítás csodájáról beszéltem. érdeklődéssel hallgatták. az alkalom végén hárman léptek oda hozzám: két látássérült fiú és egy értfogyos lány. „szeretnék bemerítkezni!” – mondták, szinte egyszerre. nem azt harsogták, hogy „én is”, „én is”… hanem egyenként, csendben, mintha valami ünnepélyes fogadalmat tettek volna le elém. a boldogságtól zsibbadni kezdett a lelkem.

ki mondta, hogy nem vagyok a helyemen? ki mondta?

1jános 3:18-20 „az isteni szeretet abban mutatkozik meg, amit teszünk. így lehetünk biztosak abban, hogy az igazsághoz tartozunk. így nyugtathatjuk meg a szívünket isten előtt még akkor is, ha vádol bennünket a lelkiismeretünk, hiszen isten sokkal hatalmasabb, mint a lelkiismeretünk, és minden jót lát.”