eddig minden évben igyekeztem részt venni a baptista nők országos konferenciáján, mert nagyon áldásos szokott lenni. idén azonban egyszerűen „kihagyhatatlan” volt, hiszen szülőhelyemen, békésen tartották meg, ráadásul a főnökasszonyom tanított. vele érkeztem békésbe péntek délután. a regisztrációs asztalnál rögtön ismerősbe botlottam. tudtam: nem véletlen, hogy most éppen egymás mellé ültünk le, és egymásért imádkozunk. ő, akinek súlyos, tartós beteg gyereket kell naponta ellátnia, és én, akinek minden vágya, hogy gyermeke szülessen. ezzel is üzenni akar nekem isten. önsajnálatomon felülkerekedve, isten előtt megszégyenülve, nem volt könnyű imádkozni érte. de bizonyára neki sem. sírtunk.

közben befutott egy ismerősöm felesége is, akivel főként a facebookon bandázunk, (személyesen még talán csak egyszer futottunk össze)… és aki tizenhárom hetes várandós. kezembe nyomott egy kis dobozt és egy kis üzenetet. diabetikus süti. nekem készítette. több volt, mint gesztus, több mint egy egyszerű ajándék. istentől jött.

aztán a regisztrációnál kapott kis papíron megnéztem, milyen szemináriumok lesznek a konferencián. „fiatal özvegyek”, „imádkozó nagymamák”… egyértelműen nem nekem szóltak a témák. aztán olvastam tovább: „egészséges életmód” és „gyermektelen asszonyok”. hm. két egymásnak feszülő dolog: melyiket válasszam? ha a „gyermektelenséget” választom, vállalom, hogy az vagyok, és ez hitetlenségre vall. de ha nem választom, akkor megtagadom, elfojtom, pedig tudom, érzem, hogy ez nem helyes. zúgott a fejem, pedig már elkezdődött az első előadás. kérdeztem istent, mi legyen. rövidesen meg is adta a választ. egy nő tett bizonyságot a tanítás után. már három perce beszélt az igéről (ami, bevallom, szinte teljesen kiesett, képtelen voltam koncentrálni rá). aztán hirtelen így folytatta: „tizenhárom évig könyörögtünk gyermekért a férjemmel. végül az úr meghallgatott. leányunk született. majd kaptunk egy ráadást is, így ma már két kislányt nevelünk isten dicsőségére.” kész. pont. ennyi. foglalkoznom kell a témával. mert az van, hogy én ma még egy gyermektelen asszony vagyok, ha tetszik, ha nem.  

szombaton reggel egyedül érkeztem az imaházba. leültem a karzat első sorába, legbelül (hogy később a lehető legkevesebb feltűnéssel ehessem meg a kötelező tízóraimat). pár perc múlva egy nő ült le mellém. pocakjáról bárki megmondta: nincs más sok hátra gyermeke érkezéséig. „hát, persze, ki mellé is ülhetne le egy kismama? háromszázötven ember közül persze, hogy csak mellém! de miért?” – tűnődtem-zúgolódtam magamban. tízkor aztán a nő elkezdett csemegézni. nyugodt szívvel vettem elő én is az uzsonnámat. „neked is időre kell enned?” – kérdeztem óvatosan. „nem, én kifejezetten rosszul vagyok, ha nem eszem, de amúgy persze, vigyáznom kell a cukorral. te inzulin-rezisztens vagy?” – kérdezett vissza. „két húgom is van, akik nagyon szeretnének gyermeket. az egyik tíz kilót fogyott a diéta során.” – folytatta, nem is tudva, mennyire bátorítóak a szavai.

a tanítás végén bemutatkoztak a szemináriumok vezetői. a „gyermektelen asszonyt” egy harminckét éves, és öt éve házas orvosnő tartotta. öten gyűltünk köré. öt keresztény nő. különbözőek, és mégis egyféleképpen szomorúak. sokat sírtunk. az a nem éppen szép kép jutott eszembe, mint amikor kifakad egy gennyes seb. fájó, de enyhülést adó volt az az óra együtt.

aztán visszatértünk a nagyterembe, ahol már izgatottan készültek a gyerekek: noé bárkájának történetét adták elő, egy modern musical formájában. az utolsó ének földöntúli ígéretet tartogatott számomra: a szivárvány dalban arról énekeltek a cérnavékony hangok, hogy isten szövetsége érvényes ma is, és nem változik sohasem.

a velem kötött szövetsége (melyet több mint öt éve éppen dupla ívű szivárványok sorozatával mutatott meg) nem szakadt fel, még akkor sem, ha vannak napok, hetek, amikor én ezt érzem.

1mózes 9:9, 12-14 „majd ezt mondta isten: nézzétek! én magam kötök most szövetséget veletek, és összes utódaitokkal (…) ez a jele a szövetségnek, amelyet kötöttem veletek, és az összes jövendő nemzedékkel (…): a szivárvány ívét helyezem a felhőkre. (…) ezentúl, amikor felhővel borítom be az eget, és feltűnik rajta a szivárvány, emlékezni fogok szövetségemre, amelyet veletek (…) kötöttem.”