napok óta foglalkoztat egy bibliavers, melyet a százhuszonegyedik zsoltárban olvastam. az úr a te árnyékod. ez a kezdetben érthetetlen, valójában azonban fantasztikus kép óráról órára bontakozik ki előttem, amint gondolkodom rajta.

isten a mi árnyékunk. árnyék mindig van, kivéve, ha teljes a sötétség. ugyanígy biztosra vehetjük, hogy isten mindenütt ott van, kivéve a teljes szellemi sötétséget, vagyis a bűnt, amellyel ő nem közösködik. ő nem sugall gyilkosságot, házasságtörést, bántalmazást, nincs ott azokban a tettekben, idegen az ő jellemétől. („szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, a ki az egeknél magasságosabb lőn” zsidók 7:26)

naplementekor megnyúlnak az árnyak, hosszan magunk előtt látjuk, míg verőfényes délidőben alig látszanak. ugyanígy, amikor sötét időszak közeledik, nyomasztanak a gondok, úgy érezzük, nagyobb szükségünk van az úrra – ő pedig ott is jár, messze-messze, előttünk… míg, amikor boldog, derűs az életünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. mégis, akkor is, isten kicsiny árnyékként kísér.

az árnyék hozzánk tartozik, nem tudjuk magunkról leválasztani. isten is hozzánk tartozik, nem tudjuk magunkról leválasztani, hiába akarják ezt oly sokan. a helyzet az, hogy „benne élünk, mozgunk, és vagyunk.” (apostolok cselekedetei 17:28)

zsoltárok 121:5 „az úr a te őriződ, az úr a te árnyékod a te jobbkezed felől.”