több mint három hónapja nem írtam blogot. egészen egyszerűen azért, mert nem tudtam túllépni egy bizonyos dolgon, viszont úgy éreztem, mindenképpen írnom kell róla valamit… nos, az ügy lezárult, én pedig folytatom a webnapló írását. és, hogy mi volt ez a roppant fontos történet, amely megakasztott életem mesélésében? hát, az eb.

ha nem követted az eseményeket, elmondom, hogy édes drágámmal önkéntesként tíz hónapon át neveltünk egy kiskutyát egy alapítvány számára, hogy végül vakvezető kutya lehessen belőle. a mi feladatunk a szocializálás volt: a kiskutyát mindenhová magunkkal kellett vinnünk – tömegközlekedésre, irodába, koncertre, istentiszteletre… szívünket-lelkünket beleadtuk a dologba, miközben sokszor harag, gúny, nevetés, lenézés kísérte napjainkat, heteinket. ami „nem volt baj”, hiszen tudtam (úgy gondoltam), hogy ezt a „kutya dolgot” istentől vettük el (isten korábban többször megmutatta, hogy a látássérültek megsegítésére hív!)… ez a tudat pedig erőt adott a mindennapok nehézségeiben, és segített elhárítani a szívemtől a másoktól jövő gonosz szavakat. nos, egy szépnek egyáltalán nem mondható napon az alapítványosok telefonáltak, hogy a kutya, (mivel jeleztük, hogy kimorog, ugat emberekre) nem lesz alkalmas vakvezetőnek, de egy vak fiúnak oda tudják adni terápiás "haverkutyának".

a pofára esés mellett persze akkor még volt egy adag öröm is bennünk, mert a kutya "nem lett jó" ugyan, de legalább egy látássérült ember életét valamennyire szebbé teszi. elsirattuk a négylábút, és átadtuk az alapítványnak. a vak fiút nevelő család azonban pár nap múlva jelezte, hogy vissza akarja adni, mert ugat. nem tagadom, boldogan mentünk érte egy keleti megye kisvárosába. aztán egy hónap után jelentkezett érte egy aliglátó hölgy, aki egy pest megyei kis nyaralóban él egyedül, és vágyott egy kutyatársra, akit szeretgethet. mondtuk ugyan neki, hogy ez a kutya kemény bánásmódot igényel, nem kell kényeztetni, mégis, egy pár sírással töltött este után örömmel adtuk át neki az ebet. két hét múlva azonban a hölgy is arra panaszkodott, hogy a kutya ugat, és ezért vissza szeretné adni.

újabb viszontlátás után a jószág teljesen összezavarodva, mi pedig csalódottan álltunk, és néztünk egymásra, hogy „akkor most mi legyen?” nem terveztük, hogy kutyát tartunk, egy negyedik emeleti lakásban ezt elég nehezen lehet kivitelezni. (ennek ellenére negyedik hete „tartjuk” itthon, elég jól viseli, legalábbis a lakás még egyben van!). de ami végképp elkeserített, az az volt, hogy nem sikerült a küldetés: teljesen feleslegesen öltük bele minden időnket, erőnket, pénzünket és lelkületünket egy négylábúba. nem lett alkalmas arra, hogy egy látássérült ember életét alapjaiban változtassa meg. miért hagyta isten, hogy mindezt végigcsináljuk? ahhoz vagyok "szokva", hogy ő egyértelműen, azonnal és határozottan csukja be előttem az ajtót egy olyan cél előtt, ami nem tőle van. az egy dolog, hogy rengeteg mindent tanultunk az elmúlt tíz hónapban: önmagunkról, egymásról, a barátainkról… mégis, nehéz feldolgozni azt, hogy mi végig valaki másért dolgoztunk, és mégis, „csak” mi profitáltunk a misszióból… hát, milyen szolgálat már az, amelyben mi kapunk, de semmit nem adunk senkinek?

persze, miközben írom ezeket a sorokat, érzem, hogy szánalmas vagyok. mindenki szemében, akinek sok év várakozás után gyermeke született, aki anyagi problémákkal küzd, aki fogyatékosok között dolgozik, mind-mind azt gondolhatja, „milyen jó, hogy neked csak ennyi problémád van!” pedig nem kis dolog „csalódni istenben”. éveken át megerősítést kapni tőle, hogy igen, a látássérültekért kell élned, aztán bezárva találni kapukat, amelyek nem tőle vannak… majd belemenni valamibe, amely felemészt minden energiát, időt, pénzt, kivív ellenszenvet, gúnyt és lenézést… teljesen feleslegesen. hát, kemény, no.

persze, csodálatos és megható volt látni, ahogyan a családjaink mozgássérült vagy üvegcsontú tagjait körberajongja az eb, és azért is hálás vagyok, amiért mozgásra és szabad levegőre szoktatott mozgásigényével és életkedvével… mégis, akárhogyan is nézzük, a misszió befuccsolt, és ezt még nem sokszor tapasztaltam meg, amióta istennel járok (alig fél évtizede).

röviden ennyi a történet. az elmúlt hónapok azonban sok-sok más eseményt – csodát – is hoztak, amiről majd persze írni fogok, és amiért végtelenül hálás lehetek az úrnak!

jób 36:22-23 „ímé, mily fenséges az isten az ő erejében; kicsoda az, a ki úgy tanítson, mint ő? kicsoda szabta meg az ő útjait, vagy ki mondhatja azt: igazságtalanságot cselekedtél?”