ha finoman akarnék fogalmazni, akkor is azt mondanám: a jelenleg hét hetes, tíz hónapig nálunk élő, vakvezetőnek tanuló kiskutya érkezésével felborult az életünk. a kis jószág az éjszakai többszöri ürüléktakarításon, és a hajnali négy-ötkor bekövetkező ébredéseken kívül, a korlátozott mozgási lehetőségeken át (boltokba, bankba, egyéb épületekbe kutyát bevinni tilos, szállodában kutyabarát szoba szükségeltetik) számtalan új korlátot hozott az életünkbe. persze, ennél sokkal több örömet is, ezt, gondolom, mondanom sem kell.

ezen az eben keresztül isten sok-sok mindenre megtanított az első egy hét alatt. ha elfogadom, (márpedig elfogadom), hogy isten valamilyen formában a látássérültek felé hívott el, vagyis, hogy ezt a küldetést bízta rám, akkor az azt jelenti, hogy meg fog segíteni ennek a kutyának a nevelésében is, és a szívemet még közelebb fogja hozni a látássérültekhez.

a következő dolgokat tanultam meg az elmúlt hét alatt:

1)      ha isten elhív valamire, az még nem jelenti azt, hogy mások egyet értenek veled. érhet kritika, rosszallás, lenéző megjegyzések, megalázás, te mégis azt érzed a szívedben, hogy jó úton jársz. (édesanyám őszintén megkérdezte, hogy ugye, megbántuk már, hogy ilyen nagy fába vágtuk a fejszénket. és megjegyezte, hogy talán nem éppen tökéletes az időzítés…)

2)      az isten elhívásában, küldetésének teljesítésében sok öröm van, de rengeteg lemondás, és nehézség is. ki kell lépnünk a komfortzónánkból, ha istent akarjuk követni. (egy többkilós, dobozban nyüszítő kutya szállítása a villamoson, vagy a folyós, meleg kutyakaka összeszedése nem éppen üdvrivalgással kísért cselekedet)

3)      ha isten elhív valamire, előtte felkészít a küldetésre. türelmet ad, bölcsességet, és mindenek feletti békét. kapukat nyit. nem neked kell feszegetni: megnyílik „magától”. egyszer már volt róla szó, hogy lesz egy ilyen vakvezető tanoncunk. akkor „valamiért” nem úgy alakult. nem nyíltak ki kapuk. most jött el az idő. most lettünk rá készek?!

4)      vannak nehézségek, amelyeket isten szándékosan elfed a szemünk elől, még mielőtt a munkájába lépünk. ezt azért teszi, hogy ne hátráljunk meg, ne okoskodjunk, ne szorongjunk, hanem merjünk belevágni.

5)      mindenkinek van elhívása, küldetése (csak maximum nem akar belevágni, vagy nem is tudja, hogy neki keresnie kellene az övét). egyik feladat sem fontosabb, vagy kevésbé fontos isten szemében. az ezerfős csarnokban megtartott előadás, a kórházi ágytálcsere, vagy a vakvezető kutya nevelése, netán a gyülekezeti vécé heti kitakarítása hitből jövő cselekedetek, amelyek, ha valóban lelkes szívvel végzik őket, isten szemében egyenrangú tettek. nagyságrendi különbséget közöttük csupán az emberek tesznek.

6)      nem beszélni kell isten munkájáról, követéséről, hanem beleállni, cselekedni azt. ezt főleg magamnak mondom, hiszen szeretek mély, bátorító „lelki” könyveket elolvasni, azoktól fellelkesülni… aztán nem tenni semmit. istent azonban a vele való beszélgetésben, és az érte tett cselekedetekben lehet igazán megismerni. a látássérültekről, sorsuk jobbá tételéről elméletben lehet beszélni, de ha nem követi tett (mint eddig javarészt az én esetemben), akkor mit ér az egyáltalán?

jakab 1:22 „legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.”